Új felfedezések a piramisokról: mégsem rabszolgák építették őket
Hatalmas rejtélyek válaszolódtak meg a legújabb felfedezések során a piramisok építésével kapcsolatban. Olyan dolgokra derült fény, mint a több száz kilós kövek mozgatása, utaztatása, valamint az is kiderült, hogy a mindeddig rabszolgáknak hitt dolgozók valójában jól képzett munkások voltak.
“Egy egyiptomi munkás óriási mészkőtömbök szállításával együtt naplót vezetett útjáról Turából Gízába. Írásai a legközvetlenebb betekintést nyújtják a piramisok építésének mikéntjébe, helyére téve a világ egyik legrégebbi rejtvényének egy darabkáját.”
A görög történész, Hérodotosz azt írta, hogy 100 000 embernek mindössze 20 évébe telt a gízai Nagy Piramis felépítése – de hogyan is csinálták pontosan?
A piramisok építésének rejtélye évezredek óta gyötri a történészeket. A találgatások már olyan vad teóriákat is szültek az örökös kérdés megválaszolására, mint a földönkívüliek beavatkozása vagy más marginális elméletek. Az elmúlt néhány évben azonban néhány régész munkája drámaian megváltoztatta az egyiptomi tanulmányok színterét.
Az évezredekig tartó viták után a rejtélynek talán végre vége.
A piramisok építésének rejtelmei
Az egyiptomi piramisok még modern mércével mérve is elképesztően összetettek és szerkezetileg tökéletesek. Ha ehhez hozzávesszük, hogy az ókori egyiptomiak nem rendelkeztek olyan eszközökkel, amelyek megkönnyítették volna az ilyen elképesztő építmények megépítését, érthetővé válik, hogy az építésük miért vált oly sok különböző elmélet tárgyává.
Egy csapat kutató 1925-ben, akik a kőépítményeket vizsgálják.
Az egyiptomiak például még nem fedezték fel a kereket, így nehéz lett volna a hatalmas köveket – némelyik akár 90 tonnát is nyomhatott – egyik helyről a másikra szállítani. Még nem találták fel a csigát sem, amely eszközzel sokkal könnyebb lett volna a nagy köveket a helyükre emelni. Még vasszerszámokkal sem rendelkeztek, amelyekkel a tömböket vésni és formázni tudták volna.
És mégis, Khufu, a legnagyobb gízai piramis, egy 139 méternyi hatalmas, lélegzetelállító kőépítmény, melynek építése i. e. 2560 körül kezdődött.
Khufu, a legnagyobb gízai piramis.
Khufu és a szomszédos síremlékek 4500 évnyi háborút és sivatagi viharokat éltek túl. Nem véletlenül tartják őket az ókori világ hét csodája között számon – és nem véletlenül az egyetlen, amelyik még mindig áll.
A piramisok építésének módja körüli heves vita
Sok történész meg van győződve arról, hogy a gízai piramisok építőanyagai közel 800 km messziről érkeztek.
Annak megoldására, hogy hogyan utazhattak ilyen nagy kövek ilyen messzire, egyes kutatók azt feltételezik, hogy az egyiptomiak a sivatagon keresztül gurították a köveket. Bár nem rendelkeztek a mai értelemben vett kerékkel, de a talaj mentén egymás mellé fektetett hengeres fatörzseket használva, a köveket ezekre a fatörzsekre emelve elképzelhető, hogy valóban át tudták őket gurítani a sivatagon.
Az elmélet híveinek azonban meg kell küzdeniük azzal a ténnyel, hogy nincs bizonyíték arra, hogy az egyiptomiak valóban ezt tették. Bármennyire is okos dolog lett volna, az egyiptomi művészetben vagy írásokban nincsenek olyan ábrázolások, amelyeken köveket – vagy bármi mást –így gurítottak volna.
Hogyan emelték fel ezeket a hatalmas köveket?
A következő kihívás, ami még a kövek utaztatásától is rejtélyesebb, hogy hogyan tudták a köveket egy egyre magasabb piramison a helyükre emelni.
A piramisok építése után született ókori görög történészek úgy vélték, hogy az egyiptomiak állványzatszerű rámpákat építettek a sírok homlokzatai mentén, és így hordták fel a köveket. Egyes modern teoretikusok arra utalnak, hogy a rámpák valójában a piramisok falain belül voltak – ezért nem maradt nyomuk a külső felületeken.
Egyik elképzelés mellett sem találtak meggyőző bizonyítékot, de mindkettő érdekes lehetőség marad.
A rejtélyek közepette az elmúlt években két új felfedezés látott napvilágot a piramisok építésével kapcsolatban.
Bizonyítékokat találtak a kövek mozgatására
Az első egy holland kutatócsoport munkája, akik egy második pillantást vetettek az egyiptomi művészeti alkotásokra, amelyeken olyan munkásokat ábrázolnak, akik hatalmas köveket vontatnak szánon a sivatagban.
Rájöttek, hogy az aprócska alak, aki vizet öntött a kő útjába, nem egyszerűen valamiféle szertartásos italáldozatot ajánlott a sivatagnak, hanem a folyadékmechanika elvei miatt nedvesítette a homokot: A víz segít a homokszemcséknek összetapadni, és jelentősen csökkenti a súrlódást, így az ókori egyiptomiak könnyebben tudták mozgatni a hatalmas kőtömböket a sivatagban.
A csapat, amely a Physical Review Letters című folyóiratban tette közzé eredményeit, saját szánkóutánzatot épített, és tesztelte elméletét. Az eredmény? Az egyiptomiak talán nagyobb köveket tudtak mozgatni, mint azt a régészek és történészek valaha is lehetségesnek tartották.
De ez még nem minden. Mark Lehner Egyiptom-szakértő egy másik elméletet is felállított, amely egy kicsit kevésbé teszi rejtélyessé, hogyan épültek a piramisok.
A folyót is használhatták a kövek szállítására
Bár ma a piramisok több kilométernyi poros sivatag közepén állnak, egykor a Nílus árterei vették körül őket. A Harvard Magazine 2003-as cikke szerint Lehner azt feltételezte, hogy ha messze Kairó városa alá néznénk, akkor olyan ősi egyiptomi vízfolyásokat találnánk, amelyek a Nílus vizét a piramisok építésének helyszínére vezették.
Az egyiptomiak elméletileg csónakokra rakodhatták ezeket a hatalmas köveket, és a folyón szállították őket oda, ahol szükségük volt rájuk. A legjobb az egészben, hogy Lehner bizonyítékot talált. Az ásatásai egy ősi kikötőt tártak fel közvetlenül a piramisok mellett, ahol a kövek partra szállhattak.
Légifelvétel a piramisokról.
A hab a tortán Pierre Tallet régész munkája, aki 2013-ban feltárta egy Merer nevű férfi papiruszos naplóját, aki a jelek szerint egy alacsony rangú bürokrata volt, akit a kövek egy részének Gízába szállításával bíztak meg.
Négy év fáradságos fordítás után Tallet felfedezte, hogy az ősi naplóíró – aki a valaha talált legrégebbi papirusztekercsért felelős – leírta tapasztalatait egy 40 fős munkáscsapat felügyeletéről, amely gátakat nyitott, hogy a Nílus vizét olyan mesterséges csatornákba terelje, amelyek egyenesen a piramisokhoz vezettek.
Az óriási mészkőtömbök szállításával együtt naplót vezetett útjáról Turából Gízába. Írásai a legközvetlenebb betekintést nyújtják a piramisok építésének mikéntjébe, helyére téve a világ egyik legrégebbi rejtvényének egy darabkáját.
Kiderült, hogy nem rabszolgák, hanem jól képzett munkások építették a piramisokat
Mark Lehner ásatásai egy másik vitát is eldöntöttek azzal kapcsolatban, hogyan épültek a piramisok: a rabszolgamunka kérdését. A populáris kultúra évek óta úgy képzelte el az emlékműveket, mint a hátborzongató kényszermunka véres helyszíneit, ahol ezrek pusztultak el önkéntelen szolgaságban.
Bár a munka veszélyes volt, ma már úgy gondolják, hogy a sírokat építő emberek valószínűleg képzett munkások voltak,. Méghozzá önkéntes munkát végeztek, kiváló fizetségért cserébe. A kutatók által néha „piramisvárosnak” nevezett terület 1999-es feltárása fényt derített az építők életére, akik a közeli településeken laktak.
A régészcsoport elképesztő mennyiségű állati csontot, különösen fiatal tehéncsontokat tárt fel, ami arra utal, hogy a piramisok munkásai rendszeresen fogyasztottak kiváló minőségű marhahúst és más értékes húsokat, amelyekből erőt merítettek a megterhelő fizikai munkához.
Kényelmesnek tűnő, a jól szituált egyiptomiak jóllétét szolgálót barakkokat találtak, amelyekben a jelek szerint váltakozó munkáscsapatokat szállásoltak el.
A munkában elhunyt munkások temetőjét is feltárták. Ez egy újabb ok, amiért a kutatók most úgy vélik, hogy a piramisok építéséért felelős emberek valószínűleg képzett munkások voltak.
Bár a munkásokat bőségesen megjutalmazták, és valószínűleg önként dolgoztak – egyszóval nem rabszolgák voltak – rejtély marad, hogyan viszonyultak a kockázathoz, amelyet vállaltak. Büszkék voltak-e arra, hogy a fáraókat szolgálhatták, vagy a munkájuk társadalmi kötelesség volt. Csak remélni tudjuk, hogy a további ásatások továbbra is izgalmas új válaszokkal szolgálnak majd.