Nem kell paranoiásnak lenni ahhoz, hogy aggasszon a Világgazdasági Fórum
A Világgazdasági Fórum (WEF) és annak alapítója és ügyvezető elnöke, Klaus Schwab professzor számos őrült összeesküvés-elmélet tárgya. Ezt a civil szervezetet, amely idén januárban ismét politikusokat, üzleti vezetőket, újságírókat, akadémikusokat és különféle hírességeket hoz össze Davosban, többek között azzal vádolják, hogy pedofilok titkos szervezete, akik a Covid-19 világjárványt arra használták fel, hogy gyermekek vérét vegyét, hogy siettessék egy új sátáni világrend megalakulását. Ez a felvetés valóban nevetséges, ettől függetlenül a Világgazdasági Fórumot nem szabad félvállról venni.
A világpolitikára gyakorolt hatalma igen jelentős, ami bizony sokakban bizalmatlanságot szül. Valamikor régen a WEF a gazdasági globalizáció szükségességét és előnyeit helyezte előtérbe. Ez azonban már évek óta nem így van. Schwab úgy véli, hogy a világnak szüksége van egy „nagy visszaállításra” vagy angolul csak „Great Reset-re”.
A Covid a WEF honlapja szerint, amely a világra váró globális újraindítást magyarázza, feltárta „több rendszer – az egészségügytől és a pénzügyektől az energiáig és az oktatásig – összes következetlenségét, elégtelenségét és ellentmondását”. Az egész bolygónak új „társadalmi szerződésre” van szüksége, hogy átformálja „a globális kapcsolatok jövőbeli állapotát, a nemzetgazdaságok irányát, a társadalmak prioritásait, az üzleti modellek jellegét és a globális közkincsek kezelését”.
Ez aztán a lista. De vajon milyen jelzőkkel kellene jellemezni egy olyan szervezetet, amely 8 milliárd ember, 195 ország, a nemzetközi kapcsolatok, a szociálpolitika és a világgazdaság újjászervezését kívánja koordinálni? Olyan szavak juthatnak eszünkbe, mint a „téveszme” és a „megalomániás”.
A Schwab által a világ újraindításáról alkotott vízió kulcsfogalma az „érdekeltek kapitalizmusa”. Schwab alapvető elkötelezettsége az olyan politikai és gazdasági megállapodások mellett szól, amelyeket korábban korporativizmusnak neveztek. A korporativizmus egy tág fogalom. A Mussolini Olaszországában alkalmazott hiper-autoritárius változattól a Schwab által leírt típusú, a háború utáni Nyugat-Európában működő munkás-főnök struktúrákig terjedhet. A korporativizmus minden formája azonban osztozik néhány közös dologban.
Az egyik a piaci verseny korlátozásának szükségessége a társadalmi kohézió megőrzése érdekében. A másik a különböző társadalmi és gazdasági szektorok reprezentatív csoportjai közötti együttműködés előírása – egy folyamat, amelyet a közjó érdekében a kormányzati tisztviselők felügyelnek és szükség esetén kikényszerítenek.
Kérdezhetnénk, hogy lehet ebből baj? A válasz: naná.
Először is, a korporativizmus – beleértve annak schwabi változatát is – nem nagy szabadságpárti. Az egész a gazdasági és szociálpolitikával kapcsolatos konszenzus kialakításáról, majd fenntartásáról szól. Emiatt a korporativizmus nem bírja jól az ellenvéleményt. Sőt, nem tűri, hogy bárki vagy bármi ellene lépjen fel, legyen szó akár az adókulcsokról, akár az éghajlatváltozásról.
A korporativizmus nyelve, akárcsak a Schwab-féle WEF-é, lehet, hogy az összehangolt konzultációról szól, de a napirend mégis az irányításról szól. Mert ami számít, az a nézetek harmonizálása, függetlenül attól, hogy mennyire abszurd az ötlet, vagy milyen magas a szabadság ára.
Ez nemcsak csoportgondolkodást eredményez. Ösztönzi a konszenzust vitatók kirekesztését. Ha fenntartásaid vannak, mondjuk, a nyitott határokkal kapcsolatban, ne lepődj meg, ha idegengyűlölőnek bélyegeznek meg. Ha elutasítod, hogy a munkavállalóid szakszervezetbe tömörüljenek, valószínűleg piaci fundamentalista vagy, aki az alkalmazottait puszta tárgyként kezeli. Ha nemtetszésedet fejezed ki a COVID-19 lezárásokkal kapcsolatban, vírustagadó vagy.
Egy másik probléma a korporativizmus által szorgalmazott összejátszás és cimboraság. A korporatista struktúrák elősegítik a vállalatok és a kormányok közötti ügyfél-patrónus kapcsolatokat. Ez pedig bennfenteseket és kívülállókat szül.
A bennfentesek azok a vállalatok, amelyek csatlakoznak a konszenzushoz, eljátsszák a „mi együttműködünk” játékot, és következésképpen nagyon jól járnak a kormányokkal való kényelmes kapcsolataikból. A kívülállók azok, akiknek nincsenek meg az erőforrásaik, magyarul pénzük ahhoz, hogy megkenjék az érdekelteket. Ilyen például az a fiatal vállalkozó, akinek van egy nagyszerű ötlete, amely forradalmasíthat egy egész gazdasági ágazatot, de nem rendelkezik politikai kapcsolatokkal. Pedig a politikai kapcsolatok bizony aranyat érnek, elég csak a kriptotérben garázdálkodó Sam Bankman-Friedre gondolni. Ezenfelül a régóta működő vállalatok ritkán haboznak felhasználni kapcsolataikat a szabályozási környezet kialakítására, ami persze megnehezíti a kisvállalkozók piaci versenyét.
Végezetül, a korporativizmus magasról tesz a demokráciára. A hangsúly azon van, hogy a bennfentesek egymással tárgyaljanak, majd a lakosság elé tárják a kész tényeket. A Schwab-féle modellben nincs sok lehetőség arra, hogy a lakosság szélesebb rétegei hozzájáruljanak a döntéshozatali folyamathoz. Sőt, a modell minden alulról jövő kezdeményezésnek kíméletlenül neki megy.
A korporatista módszereknek azonban megvan az ára. Gazdasági szinten visszatartja az innovációt, rugalmatlan munkaerőpiacokat hoz létre, amelyeket olyan szakszervezetek uralnak, amelyek prioritása a status quo fenntartása, és a piacot a jó kapcsolatokkal rendelkező vállalkozások kiváltságaival teszi totálisan tönkre.
Politikai szempontból a korporativizmusnak még az enyhébb formái is jelentősen megfosztják a választókat jogaiktól, és egyre több fontos döntést adnak a felelősségre nem vonható bürokraták kezébe. Az EU irányítási struktúrái sok szempontból jól példázzák ezeket a konstrukciókat.
Ez pedig visszavezet minket a WEF-hez, amely nem rendelkezik formális politikai hatalommal, és senkit sem kényszeríthet semmire. Ennek ellenére 1971-es megalapítása óta olyan szervezetté vált, amely a világot felülről lefelé irányító emberek gyűjtőtégelye. A politológus Samuel P. Huntington 2004-ben megjelent „Halott lelkek„ című esszéjében ezt a prototípust „davosi embernek” nevezte.
Ezt az elnevezést sem Schwab-nak, sem a WEF-nek nem sikerült még levetnie magáról. Huntington rövid leírása szerint a davosi ember „akadémikusok, nemzetközi köztisztviselők és globális vállalatok vezetői, valamint sikeres csúcstechnológiai vállalkozók, akik hasonlóan gondolkodtak, és hajlamosak voltak a nemzeti lojalitásokat és határokat a múlt maradványainak tekinteni. A davosi ember leplezetlen megvetéssel tekintett azokra is, akik nem tartottak a programmal – bármi is legyen a program tartalma” -, sugallta Huntington.
Ebben rejlik a WEF legnagyobb problémája. Az egy dolog, hogy az emberek nemzetközi keretek között összegyűlnek, hogy megvitassák a problémákat, megosszák egymással a meglátásaikat és hálózatot építsenek. Üzleti vezetők, politikusok és a nem kormányzati szervezetek képviselői állandóan ezt teszik.
Más dolog, ha egy olyan szervezet, mint a WEF úgy dönt, hogy eljött az ideje, hogy felülről lefelé átrendezze a világot, és a bolygót a korporativizmus képére formálja át. Az ideál, amelyet Schwab a beszédeiből és írásaiból ítélve megcéloz, valami olyasmi, ami egy globalizált EU-hoz hasonlít, ahol a nemzetek feletti és mélyen gyökerező bürokratikus módszereket nemzetközi szintre ültetik át, és a hatalom karjait megbízható davosi férfiak és nők kezébe adják.
Bárki, aki hisz még az olyan dolgok megőrzésében, mint a szabadság, a szuverenitás és a hatalom decentralizációja, jobb, ha árgus szemekkel figyeli a WEF-et.