Minden, amit eddig nem tudtál az inflációról | kisokos kezdőknek
Nincs olyan téma, amelyről manapság annyit beszélnének, mint az infláció. Drágul a kenyér, a tej, a szolgáltatások, 410 forint egy euró, gazdasági válság a nyakunkon. Ezekkel és hasonló szalagcímekkel találkozhatunk nap, mint nap. Drága jó politikusaink úgy beszélnek róla, mintha valami szörnyű, kívülről érkező (háborús infláció), emberfeletti dolog lenne, amit ők megoldani nem tudnak, hiszen nincs felette hatalmuk. Ez olyasvalami, ami ellen mindig azt ígérik, hogy harcolni fognak, persze a végén mindig a népnek kell húznia egyet a nadrágszíjon és spórolni.
Pedig az igazság az, alátámasztva múltbéli példákkal, hogy zömében a politikai vezetők saját elhibázott költségvetési politikájukkal idézik elő az inflációt. Azt ígérik, hogy a jobb kezükkel harcolnak a bal kezükkel előidézett állapotok ellen. Nevetséges nem igaz?
Az inflációt mindig és mindenhol elsősorban a pénz- és hitelkínálat növekedése okozza. Na de mit jelent az infláció?
Többféle definíció létezik rá. Az egyik a következő:
„Egy ország valutájának indokolatlan bővülése vagy növekedése, különösen olyan papírpénz kibocsátása révén, amely nem váltható vissza értékpapírra.”
Az utóbbi években azonban ezt a meghatározást nem igazán úgy használják, ahogyan kellene. Egy másik definíció:
„A papírpénz vagy a bankhitel indokolatlan mértékű bővülése által okozott jelentős áremelkedés.”
Most már nyilvánvaló, hogy a pénzkínálat bővülése által okozott áremelkedés nem ugyanaz, mint magának a pénzkínálatnak a bővülése. Egy ok vagy állapot nyilvánvalóan nem azonos annak egyik következményével. Az infláció szó használata ezzel a két, egymástól teljesen eltérő jelentéssel végtelen zűrzavarhoz vezet.
Az infláció szó eredetileg kizárólag a pénzmennyiségre vonatkozott. Azt jelentette, hogy a pénz mennyisége felduzzadt, túlburjánzott. Nem puszta pedantéria ragaszkodni ahhoz, hogy a szót csak eredeti jelentésében használjuk. Ha az áremelkedés jelentésben használjuk, azzal eltereljük a figyelmet az infláció valódi okáról és a lehetséges megoldásáról.
Az infláció valódi jelentése
Nézzük meg, mi történik akkor, amikor inflációról beszélünk, és mindez miért történik. Amikor a pénzkínálat megnő, az embereknek több pénzük van, amit árukért adhatnak. Ha az árukínálat nem nő – vagy nem nő olyan mértékben, mint a pénzkínálat -, akkor a termékek/szolgáltatások ára emelkedik. Minden egyes forint értéktelenebbé válik, mert több van belőle. Ezért többet kell belőle adni mondjuk egy pár cipőért vagy 1 kg kenyérért, mint korábban. Az ár egy forint és egy áruegység közötti cserearány. Ha az embereknek több forintjuk van, akkor minden egyes forintot kevesebbre értékelnek. Az áruk ára ekkor nem azért emelkedik, mert az áruk ritkábbak, mint korábban, hanem azért, mert több forint van forgalomban.
Régen a kormányok az érmék megnyirbálásával és elértéktelenítésével inflálták el a pénzt. Aztán rájöttek, hogy olcsóbban és gyorsabban is értéktelenné válhat, ha egyszerűen papírpénzt darálnak le a nyomdában. Ez történt Franciaországban 1789-ben, és Amerikában is a függetlenségi háború alatt. Ma a módszer egy kicsit közvetettebb. Kormányunk eladja kötvényeit a bankoknak. Fizetésképpen a bankok „betéteket” hoznak létre, amelyek ellenében a kormány lehívhatja azokat. A bankok viszont eladhatják a kormány által kibocsátott kötvényeket a központi banknak, amely vagy betéti hitel létrehozásával fizet, vagy a központi bank újabb bankjegyeket nyomtat és azzal fizeti ki. Így készül a pénz.
Az ország pénzkínálatának tetemes részét nem a készpénz, hanem a bankbetétek teszik ki. Ezért amikor a legtöbb közgazdász a pénzkínálatot méri, a teljes összeghez hozzáadja a látra szóló betéteket (és mostanában gyakran a lekötött betéteket is) a bankokon kívüli valutához. A pénzkínálat túlnyomórészt az oka annak, hogy a fogyasztói árak drasztikusan megemelkedtek.
Gyakran érvelnek azzal, hogy az inflációt kizárólag a pénzmennyiség növekedésének tulajdonítani túlzott leegyszerűsítés. Ez igaz. Számos tényezőt kell szem előtt tartani.
Például a pénzkínálatra úgy kell gondolni, hogy az nem csak a készpénzt, hanem a bankhitelek kínálatát is magában foglalja – különösen az Egyesült Államokban, ahol a legtöbb fizetés csekken történik.
Az is túlzott leegyszerűsítés, ha azt mondjuk, hogy a forint értéke egyszerűen a forgalomban lévő forintok jelenlegi kínálatától függ. A forint várható jövőbeli kínálatától is függ. Ha például a legtöbb ember attól tart, hogy a forint kínálata egy év múlva még nagyobb lesz, mint jelenleg, akkor a forint jelenlegi értéke (vásárlóerejével mérve) alacsonyabb lesz, mint amennyit a forint jelenlegi mennyisége egyébként indokolna.
Bármely pénzegység tehát, például a forint értéke nem pusztán a forint mennyiségétől, hanem minőségétől is függ. Amikor például egy ország kilép az aranystandardból, az tulajdonképpen azt jelenti, hogy az arany, vagy az aranyhoz való jog hirtelen puszta papírrá változik. A pénzegység értéke ezért általában azonnal csökken, még akkor is, ha a pénz mennyisége még nem nőtt. Ez azért van így, mert az emberek jobban bíznak az aranyban, mint egy mindenkori kormány pénzügyi vezetői által tett ígéreteiben vagy ítélőképességében. Valójában alig akadt olyan eset a történelem folyamán, amikor az aranystandardtól való eltérést ne követte volna hamarosan a bankhitel és a pénznyomtatás további növekedése.
Röviden, a pénz értéke alapvetően ugyanazokból az okokból változik, mint bármely árucikk értéke. Ahogyan a kenyér ára nemcsak a teljes jelenlegi búzakínálattól, hanem a várható jövőbeli kínálattól és a búza minőségétől is függ, úgy a forint értéke is hasonlóan sokféle tényezőtől függ. A pénz értékét, akárcsak az áruk értékét, nem pusztán mechanikai vagy fizikai összefüggések határozzák meg, hanem elsősorban pszichológiai tényezők, amelyek gyakran bonyolultak lehetnek.
Az infláció okaival és megoldásával foglalkozva egy dolog a valós bonyodalmakat szem előtt tartani. Egészen más dolog, ha felesleges vagy nem létező problémákkal zavarjuk össze vagy vezetjük félre magunkat.
Gyakran mondják például, hogy a forint értéke nem pusztán a forint mennyiségétől, hanem a forgási sebességétől függ. A megnövekedett forgási sebesség azonban nem a forint értékének további csökkenését okozza; ez maga is a forint értékének csökkenésétől való félelem (vagy fordítva: az áruk árának emelkedésétől való meggyőződés) egyik következménye. Ez a meggyőződés az, ami miatt az emberek szívesebben cserélnek forintot árura. Az, hogy egyesek a forgási sebességére helyezik a hangsúlyt, csak egy újabb példája annak a hibának, hogy a valós pszichológiai okokat kétes mechanikai okokkal helyettesítik.
Egy másik zsákutca: azoknak válaszolva, akik arra mutatnak rá, hogy az inflációt elsősorban a pénz és a hitelállomány növekedése okozza. Ők azt állítják, hogy a termékek árának emelkedése gyakran a pénzmennyiség növekedése előtt következik be. Ez igaz. Ez történt közvetlenül a koreai háború kitörése után. A stratégiai nyersanyagok elkezdtek drágulni azért, mert többen attól tartottak, hogy hiány lesz belőlük. A spekulánsok és a gyártók elkezdték felvásárolni őket, hogy nyereségvágyból vagy biztonsági készletként tartsák őket. Ehhez azonban több pénzt kellett kölcsönkérniük a bankoktól. Az áremelkedést a banki hitelek és betétek ugyanilyen mértékű növekedése kísérte. 1950. május 31-től 1951. május 30-ig az USA bankjainak hitelállománya 12 milliárd dollárral nőtt. Ha ezek a megnövekedett hitelek nem lettek volna felvéve, és a hitelek ellenében nem bocsátottak volna ki új pénzt (1951. január végéig mintegy 6 milliárd dollárt, ami mai 2022-es szemmel nézve csepp a tengerben), az áremelkedés nem lett volna fenntartható. Az áremelkedést, röviden, csak a megnövekedett pénzkínálat tette lehetővé.
Néhány népszerű tévhit
Az inflációval kapcsolatos egyik legmakacsabb tévhit az a feltételezés, hogy azt nem a pénzmennyiség növekedése, hanem az áruhiány okozza.
Igaz, hogy az áremelkedést (amelyet, mint láttuk, nem szabad az inflációval azonosítani) vagy a pénzmennyiség növekedése, vagy az áruhiány okozhatja – vagy részben mindkettő. A búza például vagy a pénzkínálat növekedése, vagy a búzatermés elmaradása miatt drágulhat. De még totális háborús körülmények között is ritkán találkozunk olyan általános áremelkedéssel, amelyet az általános áruhiány okoz. Mégis olyan makacsul tartja magát az a tévhit, hogy az inflációt az áruhiány okozza, hogy még most, 2022-ben is a háborúval és az abból bekövetkező áruhiánnyal magyarázzák sokan az országban elszabadult brutális inflációt.
Magyarországon hosszú évek óta áremelkedés figyelhető meg, amit sokan rendszeresen az áruhiánnyal magyaráznak. Pedig ezt semmilyen statisztika nem támasztja alá. Az ukrán háborúra se lehet azért mindent fogni. Oké, hogy bizonyos termékek a háborúval sújtott országban ragadtak, de azért nem mindent Ukrajna termel vagy gyárt ezen a világon.
Ezzel elérkeztünk a zűrzavar egy másik forrásához. Az emberek gyakran úgy beszélnek, mintha a költségvetési hiány önmagában elég ok lenne a magas inflációra. A költségvetési hiánynak azonban, ha teljes mértékben államkötvények eladásával finanszírozzák, amelyeket a reálmegtakarításokból fizetnek, nem kell inflációt okoznia. Másrészt még a költségvetési többlet sem jelent biztosítékot az infláció ellen. Ezt mutatta az Egyesült Államokban az 1951. június 30-án véget ért költségvetési év, amikor a 3,5 milliárd dolláros költségvetési többlet ellenére jelentős infláció volt. Röviden, a költségvetési hiány csak annyiban inflációs, amennyiben a pénzkínálat növekedését okozza. És az infláció még költségvetési többlet mellett is bekövetkezhet, ha a pénzkínálat ennek ellenére növekszik.
Ugyanez az ok-okozati összefüggés érvényes az összes úgynevezett inflációs nyomásra – különösen az úgynevezett bér-ár spirálra. Ha azt nem előzné meg, nem kísérné, vagy nem követné gyorsan a pénzkínálat növekedése, akkor a bérek egyensúlyi szint feletti emelkedése nem okozna inflációt; csupán munkanélküliséget. Az árak emelkedése pedig az emberek zsebében lévő pénzmennyiség növekedése nélkül csupán az értékesítés visszaesését okozná. A bérek és az árak emelkedése, általában az infláció következménye. Csak annyiban okozhatják azt, amennyiben a pénzkínálat növekedését kényszerítik ki.
Az infláció gyógymódja
Az inflációra a legjobb gyógymód elsősorban az ok megszüntetésében áll, amely jelen esetben a pénz- és a hitelállomány növekedése. A gyógymód a pénz és a hitel növelésének leállítása.
Bár elvileg egyszerű, ez a gyógymód gyakran bonyolult és kellemetlen döntéseket igényel, amit mindenkori politikusaink nem szeretnek meghozni. Az inflációt szinte lehetetlen elkerülni a továbbra is súlyos hiány mellett. Ezt a hiányt szinte biztos, hogy inflációs eszközökkel – azaz közvetlenül vagy közvetve több pénz nyomtatásával – kell finanszírozni. A hatalmas kormányzati kiadások önmagukban nem inflációt okoznak – feltéve, hogy azokat teljes egészében adóbevételekből, vagy teljes egészében reálmegtakarításokból fizetett hitelfelvételből fedezik. De a fizetési módok bármelyikének nehézségei, amint a kiadások egy bizonyos szintet meghaladnak, olyan nagyok, hogy szinte elkerülhetetlenül a pénznyomtatáshoz kell folyamodni.
Ráadásul, bár a teljes egészében adókból fedezett hatalmas kiadások nem feltétlenül okoznak inflációt, elkerülhetetlenül csökkentik és megzavarják a termelést, és aláássák a szabad vállalkozói rendszert. A hatalmas kormányzati kiadások ellenszere tehát nem a magas adók kivetése, hanem a meggondolatlan költekezés leállítása.
Ami a monetáris oldalt illeti, fel kell hagyni a mesterségesen olcsó pénz teremtésével – azaz fel kell hagynia a kamatlábak önkényes leszorításával. Ha a kamatlábakat mesterségesen alacsonyan tartják, az a hitelfelvétel növekedésére ösztönöz. Ez a pénz- és hitelkínálat növekedéséhez vezet. A folyamat mindkét irányba működik – ugyanis a pénz- és hitelkínálat növelésére van szükség ahhoz, hogy a kamatlábakat mesterségesen alacsonyan lehessen tartani. Ezért az „olcsó pénz” politika és az államkötvény-támogatási politika egyszerűen kétféleképpen írja le ugyanazt a dolgot. Amikor a jegybank mondjuk névértéken megvásárolta a költségvetés 2,5%-os kötvényeit, akkor 2 százalékon tartották a hosszú távú alapkamatlábat. És ezeket a kötvényeket tulajdonképpen úgy fizették ki, hogy több pénzt nyomtattak. Ezt nevezik az államadósság „monetizálásának”. Az infláció addig tart, amíg ez megy.
Sajnos nagyon valószínű, hogy a világ soha nem fog kilábalni a jelenlegi inflációból, amíg vissza nem tér egy aranystandardhoz. Az aranystandard gyakorlatilag automatikus kontrollt biztosított a belső hitelbővülésnek. Ezért hagyták el a bürokraták. Amellett, hogy infláció elleni védelmet jelentett, ez az egyetlen olyan rendszer, amely valaha is biztosította a világ számára a nemzetközi valuta egyenértékét.
Az első kérdés, amit ma fel kell tenni nem az, hogy hogyan tudjuk megállítani az inflációt, hanem az, hogy valóban akarjuk-e? Az infláció egyik hatása ugyanis a vagyon és a jövedelem újraelosztása. Gyakorlatilag egyes csoportoknak kedvez, a többi kárára. Bizonyos csoportok érdekeltté válnak az infláció fenntartásában, na nem az átlag kisember, aki minden hónapban azon gondolkozik, hogyan jön ki a fizetéséből, ami alig nő, miközben minden drasztikusan megdrágul.
Túl sokan továbbra is abban a tévhitben élnek, hogy legyőzhetjük a játékot. Képmutatók tömege fel van háborodva, ha mások fizetésemelést követelnek, de persze ők elvárják, hogy jövedelmüket emeljék az infláció mértékének megfelelően. Lásd tanárok sztrájkja és bérkövetelései, amit sokan megvetnek, holott a jövő nemzedékét tanítják és nekik sem adják olcsóbban a kenyeret.
Ebben a képmutatásban a világ kormányai a legrosszabbak ha több évtizedes statisztikákat veszünk, legyen szó itthon, Németországban, Egyesült Államokban vagy éppen Nigériában. Miközben azt állítják, hogy küzdenek az infláció ellen, látszatintézkedésekkel próbálják csitítani a felháborodott embereket. Az inflációnak sajnos mindig gazdasági visszaesés és hanyatlás a vége.
Az infláció, összefoglalva, a pénz- és a bankhitel mennyiségének növekedése az áruk mennyiségéhez képest. Ez azért káros, mert leértékeli a pénzt, megemeli a lakosság megélhetési költségeit, a legszegényebbekre (kivételek nélkül) olyan magas „adót” vet ki, mint a leggazdagabbakra, eltörli a múltbeli megtakarítások értékét, elriasztja a jövőbeli megtakarításokat, a vagyont és a jövedelmet önkényesen újraosztja, a takarékosságra ösztönöz. Emellett jutalmazza a spekulációt (lásd a tágabb értelemben vett részvény- és kriptopiacokat), aláássa a szabad vállalkozási rendszer igazságosságába vetett bizalmat, és megrontja a köz- és magánerkölcsöt. Ennek azonban nem kellene így történnie…csak valakinek el kellene végre szánnia magát, hogy egy modern kori aranystandard mögé álljon.
Borítókép: Flickr, Jason smart