Kína és az új hatalmi egyensúly
Kína merész geopolitika lépéseivel paradigmaváltást próbál kieszközölni a globális színpadon. Peking mintegy egy évtizede építi kereskedelmi hálózatait: az Egy Övezet Egy Út kereskedelmi hálózat tovább mélyül, az új megállapodásokat pedig már nem dollárban hanem renminbiben számolják.
Kína erőteljes alternatív intézményeket fejleszt a nyugatiakkal szemben, mint például a Sanghaji Együttműködési Szervezet és a potenciálisan bővítésre kerülő BRICS (Brazília, Oroszország, India, Kína, India és Dél-Afrika). A Biden-kormányzat Tajvannal kapcsolatos politikájára válaszul egyre magabiztosabb katonai védelmi magatartást demonstrál. Az új katonai intézkedéseket azonban messze felülmúlják a friss diplomáciai sikerei, ilyen például a Peking által tető alá hozott Rijád – Teherán megállapodás, amit Washington különböző okokból képtelen volt négy évtized alatt megoldani (vagy nem is állt szándékában).
Mindezen pekingi lépések egyértelműen Washington hegemón státuszának megkérdőjelezését vonják magukkal. Washington ennek ellenére továbbra is egy hegemón: elég csak USA katonai támaszpontjainak térképére pillantani:
Amerikai támaszpontok száma országonként 2020-ban. Forrás: Reddit
Ez még változhat, de Amerika jelenleg a világ minden táján állomásoztat csapatokat, és azt a néhány területet, ahol ezt nem teheti meg (mint Oroszország, Kína és Irán), körülvették, ezáltal nem képesek hatalmat vetíteni. Ez a hegemón hatalom definíciója. A Washington által az elmúlt években a világ színpadán tett lépések, ha összehasonlítjuk a korábbi korszakokban tett lépéseivel, szintén a jelenlegi hegemón státuszát bizonyítják.
A közelmúltbeli szomáliai és iraki beavatkozások nagyban különböznek a korábbi konfliktusoktól, mint például az amerikai forradalom vagy a mexikói háború. Az amerikai forradalmat a Nagy-Britanniától – az akkori hegemóntól – való függetlenség biztosításáért vívták, a mexikói háborút pedig az Egyesült Államok akkori jogi határaival szomszédos területen élő amerikai telepesek földjeinek és érdekeinek biztosításáért. A konfliktusok korlátozott kiterjedésűek voltak, konkrét, kézzelfogható célokkal, az amerikai lakosság érdekeit szolgálva.
A szomáliai és iraki beavatkozások pusztán azért történtek, hogy Washington hegemón státuszát katonai erő és ideológia export révén biztosítsák távoli helyeken. Ezek a beavatkozások semmilyen anyagi vagy pszichológiai előnnyel nem jártak az amerikai lakosság számára, és a beavatkozás eléjük tárt indokai sem feleltek meg a valóságnak.
Bagdadnak nem volt köze 9/11-hez, és jóval olcsóbb lett volna az iraki olaj felvásárlása, mint az ország lerohanása, elpusztítása és újjáépítésének kísérlete. Azzal is olcsóbb lett volna, ha egyszerűen az amerikai haditengerészet nagyobb figyelmet fordít az Ádeni-öbölben folyó kereskedelem védelmére (és a költségeket más érdekelt felekkel, például Kínával elosztja), miközben figyelmen kívül hagyja a terméketlen területen fekvő Szomália belpolitikáját. Bármilyen humanitárius érv megingott az amerikai beavatkozás által teremtett objektíve rosszabb körülményekkel szemben. Akárcsak Irakban, a liberális demokrácia politikai formulájának Szomáliába való bevezetésére tett kísérlet is csak egy vékony álca volt Washington azon törekvéséhez, hogy minél több nemzet politikai alávetettségét biztosítsa.
Peking legutóbbi lépései nem hegemón státuszra törekvés, hanem Washington hegemón státuszának aláásása és egy többpólusú világrend kialakítása. Washington egyértelműen úgy tekint a közelmúltbeli fejleményekre, mint a hegemón státuszának kihívására, amit a Tajvan melletti agresszívabb katonai magatartása is bizonyít. Joe Biden elnök többször kijelentette, hogy katonailag megvédi Tajvant, az amerikai haditengerészet rendszeresen áthajózik a Tajvani-szoroson, megnőtt a Tajvannak nyújtott katonai támogatás. Ha Peking békésen vagy más módon elfoglalná Tajvant, az Washington hegemón státuszának végét jelentené. Washington ezért mindent megtesz Tajvan megtartásáért és Kína izolációjáért.
További bizonyítékok arra, hogy Washington Pekinget komoly fenyegetésnek tekinti hegemón státuszára nézve, a NATO országok főáramú médiájában találhatók. Nemcsak Amerikában, hanem az Egyesült Királyságban és más „szövetséges” országokban is folyamatosan jelennek meg érzelmileg provokatív, Peking állítólagos emberjogi jogsértései ellen irányuló történetek. E történetek közül sok a hamis vagy félrevezető, de ha igazak is (mint az ujgurok és tibetiek elnyomása), aligha támadható erkölcsi szempontból, mikor az USA és szövetségesei szegényített uránt tartalmazó lövedékeket használtak Irak és Szerbia lakossága ellen (több más atrocitás mellett). A nyugati uralkodó osztály nyilvánvaló szándéka, hogy a lakosság ellenséges véleményen legyen Pekinggel szemben pusztán azért, mert Peking veszélyt jelent hegemón státuszára.
Kína felemelkedése megkérdőjelezi a világ feletti hatalomgyakorlás Washington által birtokolt valódi módszereit. Megfosztja Washingtont a hegemón státuszból származó előnyöktől, a gazdagság, a presztízs és a katonai hatalom területén.
Az egypólusú, vagy hegemón világrend teli van negatív ösztönzőkkel. Ha egy hatalom hegemón, akkor teljes cselekvési szabadsággal rendelkezik, elszámoltathatóság nélkül. Függetlenül attól, hogy egy cselekvési irányvonal erkölcsös vagy bölcs, a hegemón végrehajthatja az említett irányvonalat, és katasztrofális következményeket idézhet elő saját maga és mások számára.
Nincsenek hatalmak, amelyek ezt megakadályozhatnák, és ez a dinamika csak akkor ér véget, ha az egyedüli hatalom elveszíti hegemón státuszát, és egy többpólusú világrend alakul ki. A hegemón státusz elvesztése általában kataklizmát jelent, akár belföldön a korábbi hegemón hatalom számára, akár a nemzetközi színtéren egy vesztes háború formájában, amelyet a hegemón státusz biztosítása érdekében vív a kihívókkal szemben.
A politika a hatalomért folytatott küzdelemként határozható meg, és csak a hatalom képes a hatalmat visszaszorítani. Korrupciót okoz, ha egyetlen állam elszámoltathatatlan hatalommal rendelkezik. A hegemónia ártalmas a békére és a szabadságra, még akkor is, ha gyakran azzal az irreális állítással indokolják, hogy egy egypólusú világrend véget vethet minden háborúnak.
Az egymással versengő hatalmak közötti egyensúly azonban jobb eredményekhez vezet. Mivel egyetlen hatalom sem tud teljesen dominálni, az összes nagyhatalomnak érdekében áll, hogy megállapodjon egy sor semleges és objektív szabályban, amelyek legalább bizonyos fokú szuverenitást és a mindenki számára biztosított béke kereteit rögzítik. Gaetano Mosca olasz politológus ezt „jogi védelemnek” nevezte. A nagyhatalmaknak előnyöket is fel kell ajánlaniuk a kisebb országoknak, hogy befolyási övezetükbe csábítsák őket, mivel vannak konkurens hatalmak, amelyek érdeke, hogy a saját táborukba csábítsák. A háború és a dominancia elkerülhetetlen, de a többpólusú világrend magasabb fokú békét és szabadságot eredményez.
Ezeket a koncepciókat a közelmúlt történelme bizonyítja. Washington feltűnően agresszívan viselkedik a világ színpadán, mióta a kilencvenes évek elején hegemónná vált. Hegemóniáját belső összeomlással, vagy olyan nagy kihívókkal szemben indított vesztes háborúval, mint Oroszország és Kína, vagy e tényezők kombinációjával fogja elveszíteni. A többpólusú világ kialakulásával Oroszország és Kína kedvező feltételekkel kötött alkukat más országokkal, miközben megpróbálják támogatásukat a konkurens washingtoni pólussal szemben érvényesíteni. Vlagyimir Putyin és Szergej Lavrov többször és explicit hivatkozott a többpólusú koncepcióra mint normatív célra.
Az összeomlás fogalma körül nagy a zűrzavar. Teljes összeomlás soha nem következik be, mivel a produktív emberi cselekvés állandó jelenség. Valami olyasmi azonban, mint egy kaotikusan kudarcba fulladt ellenpuccs Donald Trump 2024-es győzelmével szemben, és az azt követő teljesen más külpolitikai világnézettel rendelkező politikai rendszer létrehozása a jelenlegi Washington számára belső összeomlást jelentene.
Mindez James Burnham és a politikatudomány „machiavellista” iskolája, valamint a nemzetközi kapcsolatok „neorealista” iskolája elképzeléseihez kapcsolódik. Mosca és Burnham a „jogi védekezést” elsősorban a belpolitika szempontjából fogta fel. Azonban ha valami, akkor ez az elmélet jobban alkalmazható a nemzetközi színtéren. Definíció szerint, ha több szuverén hatalmi igény van, amelyek nem győzhetik le egymást, akkor többszörös politikai kohézió van. Nemzetközi szinten ez a helyzet, de belföldön nem, ahol egy szuverén regnál.
Bár a nemzetközi hatalmi egyensúly jobb eredmények felé tendálhat, nem szabad elragadtatni magunkat a tisztán folyamat- vagy rendszeralapú elemzéssel. Az intézmények nem emberek, az intézmények nem rendelkeznek személyiséggel, és nem tudnak önmagukért cselekedni.
A legmeghatározóbb tényező az uralkodó osztály összetétele, az egyénként és csoportként való jellemük, valamint identitásuk, szubkultúrájuk, világnézetük, anyagi érdekeik és erkölcsi meggyőződésük. Így még egy hegemón Peking is jobb lenne, mint egy hegemón Washington, mivel a kínai uralkodó osztály sokkal kisebb hajlandóságot mutatott eddig arra, hogy maximális erővel szálljon meg országokat, vagy beavatkozzon más országok belföldi társadalmi dinamikájába és politikai ügyeibe, mint a jelenlegi nyugati uralkodó osztály.