Hogyan alakíthatják a kamatlábak a gazdaság jövőjét?
A kamatlábak a modern gazdaság egyik legmeghatározóbb tényezői. Ezek nem csupán a pénzügyi piacok alapvető működését segítik, hanem kulcsszerepet játszanak az erőforrások hatékony elosztásában is. Képzeljük el, milyen korlátokkal szembesülnének a vállalkozók, ha kizárólag barátoktól és családtagoktól kérhetnének kölcsön tőkét, banki hitelek helyett. Sok ígéretes projekt és szolgáltatás egyszerűen soha nem valósulna meg. A kamatlábak azonban túlmutatnak a hitelezés egyszerű mechanizmusán: mintegy láthatatlan iránytűként segítenek a gazdasági szereplőknek, hogy a társadalom számára legértékesebb beruházásokat részesítsék előnyben, így hozzájárulva a fenntartható gazdasági fejlődéshez.
Figyelemre méltó, hogy a kamatlábak ösztönzik a vagyon felhalmozását és a pénz áramlását, amely később további értéket teremt a kereskedelem révén. Azok az egyének, akik gyengébb ötletekkel rendelkeznek, vagy nem érdeklődnek a vállalkozás iránt, lassan, a 0-9 százalékos sávban járulhatnak hozzá a gazdaság növekedéséhez. Ezzel szemben a vállalkozói szellemű emberek, akik kiváló ötleteket hoznak létre, és készek üzleti tevékenységükkel profitot termelni, jóval gyorsabban, 10 százalék feletti ütemben növelhetik a gazdaságot, lendületet adva a társadalom fejlődésének.
A piaci kamatláb olyan, mint egy barométer, amely ahogy Adam Ferguson megfogalmazta:
„Az emberi cselekvés eredménye, de nem emberi terv szándékos végrehajtása”.
Ez segít meghatározni, hogy az emberek inkább megtakarítsanak vagy kölcsönt vegyenek fel.
„A megtakarítás, röviden, a modern világban a költekezés egy másik formája. A különbség az, hogy a pénzt valaki másnak adják át, aki azt a termelés bővítését szolgáló eszközökre költi” – mondta Henry Hazlitt közgazdász.
Minél több ember dönt a megtakarítás mellett, annál több forrást tudnak a bankok kölcsönözni, ami alacsonyabb kamatlábakat eredményez. A bankok egymással versenyezve kedvezőbb feltételeket kínálnak a hitelfelvevőknek, ami hozzájárul a fenntartható gazdasági fejlődéshez.
Ez azt is jelenti, hogy több valós vagyon válik elérhetővé a különböző üzleti ötletek megvalósításához. Ez részben a megtakarítók által megspórolt és bankoknak átadott pénzben mutatkozik meg, amely nem került azonnali fogyasztásra. Ez a megtakarított tőke lehetőséget biztosít az új beruházásokra. Például, ha a kamatlábak 10 százalékos szinten állnak, nem lenne gazdaságos hitelt felvenni egy olyan projekt finanszírozására, amely csak 9 százalékos megtérülést hoz. Azonban ha a kamatlábak 3 százalékra csökkennek, mivel többen takarékoskodnak, akkor az ilyen, 9 százalékos hozamot termelő projektek már nyereségesek lehetnek, hiszen a hitelkamat visszafizetése után a vállalkozó a 6 százalékos különbségből profitálhat.
Fontos különbséget tenni az önkéntes megtakarítások révén kialakuló alacsonyabb piaci kamatláb és a központi bankok által mesterségesen befolyásolt kamatlábak között. Mi történik akkor, ha a kamatlábak csökkenését nem a megtakarítások növekedése idézi elő, vagyis nem az el nem fogyasztott vagyon bővülése miatt lesz több forrás a bankok számára, hanem a központi bankok mesterségesen növelik a pénzkínálatot? Ebben az esetben a kamatlábak ugyanúgy csökkenhetnek, például a piaci 10 százalékos szintről mesterségesen 3 százalékra, viszont nem a valós megtakarítások növekedése miatt. A pénzkínálat növekedése azt eredményezi, hogy ugyanazt az árumennyiséget több pénzzel hajszolják, ami általában az árak emelkedéséhez vezet, ahogy a többletpénz bekerül a gazdaság körforgásába.
A második fontos tényező, amit érdemes megfigyelni, hogy minden olyan projekt vagy üzleti vállalkozás, amely a piaci kamatláb mellett korábban nem tűnt megvalósíthatónak, a mesterségesen csökkentett kamatláb miatt most nyereségesnek látszhat. Ez ösztönözheti új projektek, épületek, gyárak, vállalkozások elindítását és bővítését, valamint új alkalmazottak felvételét – vagyis látszólagos gazdasági fellendüléshez vezethet. Azonban ahogy az inflációs pénz és hitel bekerül a gazdaságba, a termelési tényezők ára elkezd emelkedni. Ez a növekedés azonban hosszú távon fenntarthatatlan, és a valós problémák akkor válnak nyilvánvalóvá, amikor a megtermelt fogyasztási javak nem értékesíthetők olyan áron, amely fedezné a költségeket és nyereséget termelne. A rossz allokációk továbbá akkor is felszínre kerülhetnek, amikor az inflációs pénzkínálat bővülése megszűnik. Ilyenkor számos vállalkozás válik veszteségessé, ami csődökhöz, felszámolásokhoz vagy megszorításokhoz vezethet.
Egy egyszerű példa segíthet jobban megérteni ezt a jelenséget.
Képzeljük el, hogy egy adott időpontban, 10 százalékos piaci kamatláb mellett, elegendő megtakarított vagyon „téglák” formájában áll rendelkezésre 100 épület vagy projekt megvalósításához. Ha az emberek valóban többet takarítanak meg, és ezáltal a kamatláb 10 százalékról 3 százalékra csökken, akkor több tégla halmozódik fel, és most már akár 120 épület vagy projekt is létrejöhet. Ha azonban a kamatláb csökkenése nem a megtakarítások növekedéséből fakad, hanem a pénzkínálat mesterséges inflálásából, akkor valójában nem áll rendelkezésre elegendő tégla. Ebben az esetben a gazdaság csak úgy tesz, mintha több épületet lehetne megvalósítani: 120 épület alapjának és állványzatának építésébe kezdenek (látszólagos fellendülés).
Ez a helyzet oda vezet, hogy több vállalkozó versenyez az azonos mennyiségű tégláért, ami megemeli a termelési tényezők árát. Az árnövekedés az erőforrásokat továbbra is ezekre a projektekre irányítja, miközben a vállalkozók nem veszik észre, hogy nincs elegendő anyag az összes projekt befejezéséhez. Mire ez nyilvánvalóvá válik, már jelentős időt, energiát és erőforrásokat fordítottak ezekre a projektekre. Az elkészült termékeket nem lehet olyan áron eladni, hogy a projektek nyereségesek legyenek, így elkerülhetetlenné válik a csőd.
A részben befejezett, használhatatlan épületek hatalmas vagyonveszteséget képviselnek – olyan erőforrásokat emésztenek fel, amelyeket hasznos, késztermékek előállítására lehetett volna fordítani. Még ha végül 70 épületet sikerül is befejezni, az eredetileg rendelkezésre álló téglák, amelyekkel 100 projektet lehetett volna megvalósítani, elfogytak. Azokat több félbehagyott építkezésre pazarolták el, ami a társadalmi erőforrások rossz allokációját eredményezte. Ez a helyzet rosszabb eredményt hozott, mint ha a kormányok és a központi bankok nem csökkentették volna mesterségesen a kamatlábakat inflációval. A fenntartható gazdasági fejlődés ugyanis nagyobb megtakarításokat, termelést és tőkebefektetést igényelne, olyan folyamatokat, amelyek természetes módon építik a gazdaságot.
Az ilyen típusú mesterséges intézkedések költségesek és időigényesek, de nem vezetnek valódi gazdasági növekedéshez. A pénzteremtés önmagában nem hoz létre gazdagságot, csak az erőforrások torz elosztását idézi elő. Az osztrák közgazdaságtan ezt az alábbi gondolatokkal foglalja össze:
„A hitelbővülés nem képes növelni a reáltermékek kínálatát. Csupán átrendeződést eredményez. A tőkebefektetéseket eltéríti a gazdasági jólét és a piaci feltételek által kijelölt pályától. Olyan irányba tereli a termelést, amelyet a gazdaság nem követne, ha nem lenne mesterségesen megnövelt pénzkínálat. Ennek eredményeként a fellendülésnek nincs szilárd alapja. Ez nem valódi jólét, mivel nem a gazdasági erőforrások természetes növekedéséből alakult ki. Ehelyett egy illúzióra épül, amelyet a hitelbővülés keltett. Előbb-utóbb azonban nyilvánvalóvá válik, hogy ez a gazdasági helyzet homokra épült.”
A gazdaság fenntartható fejlődése tehát csak akkor érhető el, ha az alapvető folyamatok (megtakarítás, termelés és tőkebefektetés) természetes úton zajlanak, mivel csak így biztosítható a stabil növekedés, a források hatékony elosztása és a hosszú távú társadalmi jólét.