Helymeghatározás a GPS előtt: a világháborús cirkálók esete
Bár a világháborúk történetei után érdeklődők nagy valószínűséggel végtelen mennyiségű adatot tudnak felsorolni a korra jellemző fegyvertípusokról, repülőkről és tankokról, vagy harci stratégiákról, egy fontos témáról még történelmi körökben is viszonylag keveset szoktak beszélni: magáról az adatról. Az adatok, és az adatok megosztására szolgáló hálózatok pedig nem csak a mai világban fontosak – már a világháborúk alatt is elindult az érdeklődés (mára pedig a hadügyben és a helymeghatározás kérdésében kifejezetten létszükségletű kérdéssé vált) az ún. „hálózat-központú hadviselés„ iránt.
A brit probléma: hova küldjük a hajókat?
Ma a helymeghatározás a GPS, a műholdak és különféle szenzorok korában gyermekjátéknak tűnhet az, hogy pontosan meg tudjuk határozni mi hol található. Ez azonban száz évvel ezelőtt nem volt ennyire egyértelmű. Pedig a világháborúk idején meglehetősen fontos volt az, hogy pontosan számon tudjuk tartani, hogy mi merre hány méter. Hiszen oké, hogy elindítjuk a csapatainkat az ellenség tábora felé, de honnan is tudjuk pontosan, hogy hol van az ellensége tábora? Hogy merre mozognak ők? Na, meg aztán azt, hogy a mi csapatunk merre is mozog miután elindultak?
S bár a technológia fejlődésével és innovatív gondolkodással sok problémát meg tudtak oldani az akkori vezetők és katonai erők, az adatok és az adatokat egyik helyről a másikra küldő hálózatok hiányát érezhetjük a 20. század eleji brit tengerészet egyik kevésbé ismert történetéből.
Ekkoriban ugyanis a britek elsősorban a franciákkal és az oroszokkal álltak csatározásban. Az ellenfél azonban pontosan tudta azt, hogy a brit hadi erő a legjobb a világon, ezzel pedig felvenni a versenyt szemtől szemben igen csak merész cselekedet lett volna. Ők így inkább arra döntöttek, hogy ha már a hadihajóversenyben nem tudnak lépést tartani, akkor inkább cirkálókat fognak kiküldeni az angol tengeri szállítmányok útvonalára. Mivel az angol birodalom fenntartásának alapvető eleme volt a tengeri szállítmányok biztosítása, így egy-egy jól elhelyezett cirkáló olyan támadást tudott indítani a teherhajók ellen, amelynek elvesztése igencsak fájdalmas volt a brit birodalom számára.
Persze a brit birodalom sem hagyta magát, és azonnal ők is hadicirkálókat kezdtek el építeni, hogy visszavágjanak. A probléma azonban az volt, hogy túl sok útvonalat kellett volna lefedniük. Az pedig, hogy minden egyes potenciális tehervonalra cirkálót küldjenek az esetleges támadások miatt, olyan költségeket igényelt volna a brit tengerészettől, amire még a világhatalom sem volt képes.
A cirkáló hálózat kialakítása – helymeghatározás a GPS előtt
Itt lépett be azonban a képbe John „Jacky” Fisher admirális, aki bár számos más újítást is bevezetett a brit haditengerészet működésében, de a jelen problémával kapcsolatban is nagyot alkotott. Az ő ötlete alapján ugyanis újfajta cirkálókat kezdtek el építeni: olyanokat, amik szintén sokkal gyorsabbak, mint a hadihajók, azonban több fegyvert is hordoznak magukkal, mint a sima cirkálók szoktak.
A kérdés hamar felmerülhet: ez hol oldja meg a cirkálók számának a baját? Hiszen így is mindegyik útvonalra be kellene egyet állítani, nem?
Ez igaz is lenne, azonban még egy különbséget figyelhetünk meg az újfajta cirkálóknál: óriási antennákat is szereltek fel ezekre, melyek segítségével a hajón tartózkodó legénység több száz, vagy akár több ezer mérföldről is tudott kommunikálni a szárazföldi bázissal. Ez azt jelentette, hogy amennyiben egy támadásról kapott hírt a tengerészet központja Londonban, akkor azonnal tudtak rá reagálni azzal, hogy a legközelebbi cirkálójukat a helyszínre vezényelték. A központ ugyanis egy óriási térképpel rendelkezett, melyen pontosan tudták jelölni és követni, hogy hol helyezkednek el a saját, illetve az ellenség hajói a jelentések alapján. Ez természetesen nem volt annyira naprakész helyzetmeghatározás, mint amihez a mostani évek technológiája mellett megszokhattunk – azonban az akkori időszakban az angol tengerészet határozott fölénnyel rendelkezett a rendszer használata miatt.
Ez több éven keresztül segítette az angolokat abban, hogy a fosztogató hajókat megállíthassák, és erősíthessék saját tehervonalaik biztonságát. Sajnos a későbbiekben, amikor már a németekkel kellett elsősorban szembenézniük, a rendszer nem volt igazán hatásos. A németek ugyanis szemtől szemben harcoltak az angolokkal, és nem a teherhajók fosztogatása mellett voksoltak. Ebben pedig a cirkálók már nem voltak akkora segítségükre.
Ettől függetlenül is láthatjuk, hogy a hálózat-központú hadviselés már a 20. század elején is mekkora szerepet játszott a katonaság és főként a haditengerészet életében. Mára a sokkal fejlettebb helyzetmeghatározás mellett egyenesen kikerülhetetlen területévé vált a hadviselésnek.