Ezért nem kellene a politikának beleszólnia a gyermekvállalásba
A gyermekek számának évtizedekig tartó erőszakos korlátozása után Kína most már sms-ben és a közösségi médiában zaklatja a nőket, hogy több gyermeket vállaljanak. Ez az állami beavatkozás, akárcsak a korábbi kényszerítés, kontraproduktív. Az országoknak végre abba kellene hagyniuk az erőszakoskodást, nem beleszólva abba, hogy a párok hány gyermeket vállaljanak. Ha az állam végre kimászik az emberek magánéletből, és inkább arra koncentrál, hogy az állampolgárai jobban éljenek, ismét megnő a gyermekvállalási kedv.
A tekintélyelvű hatalmak nem elégednek meg azzal, hogy a háztartáson kívüli életet szabályozzák, hiszen régóta beavatkoznak a családi ügyekbe. Nem meglepő a Kínai Kommunista Párt közelmúltbeli családpolitikai fordulata sem. A történelem során a kommunista országok váltogatták a nagyobb családok alapítását célzó kényszerítő intézkedéseket és az átlagos családméret csökkentését célzókat. Kínában például 36 évig (1979-2015) volt érvényben az egygyermekes politika.
Joszif Sztálin Szovjetuniója anyagilag büntette a gyermekteleneket, és úgynevezett „gyermektelenségi adót” vezetett be, amelyet az ország 1941 és 1990 között különböző mértékben hajtott végre. Az adó a 20 és 50 év közötti gyermektelen férfiakat és a 20 és 45 év közötti gyermektelen nőket büntette. Egy 1944-es rendelet kiterjesztette a gyermektelenek adóját, hogy a csupán egy vagy két gyermeket nevelő szülőket is büntesse.
Sok vagy kevés gyerek kell?
A kommunista Románia és Lengyelország (a második világháború után) a szovjet törvény mintájára hasonló adókat vezetett be. Ezek az adók, akárcsak a kiötlőik, a Szovjetunió 1991-es összeomlásáig tartottak. Nicolae Ceaușescu Romániája ment mind közül a legmesszebbre, szigorú születésszabályozási tilalmat vezetett be, ami nagyszámú elhagyott gyermeket eredményezett, akiknek a szülei gyakran nem engedhették meg maguknak, hogy felneveljék őket.
A kommunista ország túlzsúfolt árvaházaiban – amelyeket „gyermekgulágoknak” neveztek el – rémálomszerű körülmények uralkodtak. Az intézmények tábláin mégis olyan feliratok díszelegtek: „Az állam jobban tud gondoskodni a gyermekedről, mint te”.
Ha a kommunisták egy dologban következetesek, akkor az az, hogy az állam tud mindent a legjobban. Mindig. Még akkor is, ha arról van szó, hogy hány gyermeket vállaljon egy pár. Már csak abban nem tudnak dűlőre jutni, hogy most sok vagy kevés gyerek kell…
Az 1960-as és 1970-es évektől kezdve világszerte divatossá vált az értelmiségiek körében a túlnépesedés miatti aggodalom. Az ebből eredő pánik a legsötétebb megnyilvánulását a kínai egygyermekes politika jelentette, amelynek során több mint 300 millió kínai nőbe ültettek méhen belüli eszközöket, amelyeket úgy alakítottak át, hogy műtét nélkül ne lehessen eltávolítani, több mint 100 millió sterilizálást és több mint 300 millió abortuszt hajtottak végre, amelyek ismeretlen hányada kényszerített volt.
Kína hivatalos Hszinhua hírügynöksége azzal dicsekedett, hogy az egygyermekes politika 400 millió születést akadályozott meg. A „túlszülés” bírságai elérhették egy család éves rendelkezésre álló jövedelmének tízszeresét is.
A bevételre éhes helyi tisztviselők még azután is folytatták a családok megbírságolását és a gyermekvállalási korlátozások kikényszerítését, hogy az ország az egygyermekes politikát kétgyermekes politikává lazította (2016-2021), majd tovább lazította azt háromgyermekessé. Mivel a kínai tisztviselők egyre jobban aggódtak a népesség elöregedése és fogyása miatt, a háromgyermekes politika végül 2023-ban pusztán szimbolikus jelentőségűvé vált.
Kína hatalmas népességtervezési bürokráciája azonban továbbra is a helyén marad, és könnyen lehet az ország népességének kényszerítő jellegű növelésére irányuló kísérleteket indítani. Egy KKP által vezetett lapban néhány kínai akadémikus a gyermektelenség megadóztatására szólított fel.
És Kína nincs egyedül. Egyes orosz politikusok szintén visszaállítanák a gyermektelenségi adót (Oroszország vezetői már több mint egy évtizede játszanak az ötlettel).
Túlnépesedés vagy elöregedés?
Ma, miközben a túlnépesedési félelmek bizonyos körökben továbbra is népszerűek, a világszerte zuhanó születési ráták miatt a politikai döntéshozók ingája afelé az elképzelés felé lendült, hogy a világnak inkább több, mint kevesebb gyermek lenne a hasznára. Egyre nő azoknak az országoknak a száma, ahol a „termékenység növelése” kifejezett politikai célkitűzés.
Szerencsére a legtöbb esetben ezek a kezdeményezések nem járnak kényszerítéssel. Dél-Koreától Magyarországon át Észtországig számos ország próbálkozott kormányzati támogatásokkal, drága új állami programokkal, készpénzes bónuszokkal vagy hasonló ösztönzőkkel, hogy polgárait nagyobb családok alapítására ösztönözze. A születési arányok megváltoztatására tett korábbi erőfeszítések áttekintése azonban azt mutatja, hogy az ilyen jellegű kezdeményezések a legjobb esetben is csak gyenge eredményeket hoztak, legrosszabb esetben pedig tragikus emberi jogi visszaélésekhez vezettek.
Ahelyett, hogy új, költséges és kétséges hatékonyságú kezdeményezéseket indítanának, és kockáztatnák, hogy társadalmi vita alakuljon ki a gyermektelenek és a nagycsaládosok között, a születési arányok miatt aggódó politikai döntéshozóknak a „ne ártsunk” megközelítést kellene alkalmazniuk a termékenységgel kapcsolatban.
A párokat inkább azzal lehetne gyermekvállalásra ösztönözni, ha emberhez méltó bérek, kiszámíthatóság, pozitív jövőkép állnak a fiatalok rendelkezésére. Más szóval, a politikai döntéshozóknak meg kellene könnyíteniük a szülők számára, hogy a kívánt családot hozzák létre. Ezt pedig úgy érhetik el, ha végre felfogják, hogy az államnak semmi helye egy család intimszférájában.