Nem tudsz koncentrálni? Nem vagy egyedül és nem a te hibád
Egy átlagos amerikai fiatal egy feladatra mindössze 65 másodpercig tud koncentrálni. De egy irodai dolgozó sem teljesít sokkal jobban: ők átlagosan három percig tudnak egy adott munkára figyelni. A szomorú tény pedig, hogy még ha a számok le is sokkoltak, a tartalom aligha: ma szinte nem találunk olyan embert, aki ne érezné azt, hogy a figyelme folyamatosan romlana. De mi okozza ezt és mit tudunk ellene tenni? A választ keresve Johann Hari Stolen Focus c. könyvét olvastuk el.
Mindenki problémája és senki felelőssége?
Johann Hari brit újságíró idén januárban megjelent harmadik könyvét sokan várták már: első két művével és azok közérthető és alaposan kutatott témáival Hari hamar népszerűvé vált az ismertterjesztő irodalomban. Míg azonban első könyve, A kábulat ára a drogellenes háborúról, második könyve, az Elveszett kapcsolatok pedig a depresszió okairól mesélt, a harmadikkal kicsit tágabb témába vágta fejszéjét. A Stolen Focus: Why You Can’t Pay Attention – and How to Think Deeply Again (Ellopott figyelem: Amiért nem tudsz koncentrálni, és hogyan gondolkodj mélyen újra) arra keresi a választ, hogy az elmúlt évtizedek során miért is romlott el ennyire a figyelmünk.
Forrás: amazon.com
A könyv során több száz szakértővel folytat interjút Hari, akik közül néhányan ismerősek lehetnek (pl. Tristan Harris, aki az etikus technológia szószólója, és aki a Netflix Social Dilemma c. nagysikerű dokumentumfilmjében is kimagasló szerepet kapott). Mások számos szakterület kiemelkedő képviselőjeként jelennek meg: alváskutatók, pszichológusok, szociológusok, orvosok a világ legnevesebb egyetemeiről.
A könyv elején egy adott helyzettel kezdünk: nem csak a statisztikák mutatják egyértelműen azt, hogy egyre rövidebben tudunk egy témára koncentrálni, de Hari saját életében is látja ennek hatását, önmagától kezdve a 15 éves keresztfiáig szinte mindenkin. Ahogy pedig egyre mélyebbre ás az író a témában, nyilvánvalóvá válik, hogy a romló figyelmünk nem egy ok miatt történik meg – még akkor sem, ha nagyon egyszerű lenne csak az okostelefonokat, a közösségi médiát, és a folyamatos görgetést okozó, elképesztően addiktív TikTok videókat okolni a jelenlegi bajokért.
Amikor a technológia aktívan dolgozik ellenünk
A közösségi média és a tech persze megkapja a jól megérdemelt helyét a problémák sorában. A fentebb említett Harris ebben a könyvben is kiemeli azokat az elképesztő struktúra- és tervezésbeli problémákat, melyek az összes közösségi médiás oldalt jellemzik jelenleg: a folyamatos értesítések, a végtelen görgetések, a radikális tartalmak propagálása itt is felmerül, ahogy a Social Dilemma képkockáiban. No meg persze a mindezek mögött álló fő okra is kitérnek: hogy a közösségi média oldalak okkal ilyenek.
A jelenlegi üzleti modell csak azokat az oldalakat tartja fenn, amelyek folyamatos növekedésre képesek. Ehhez arra van szüksége a platformoknak, hogy mi mint felhasználók a lehető legtöbb időt töltsük az adott oldalon, hogy a reklámzabálás közben a rólunk összegyűjtött adatokat aztán eladhassák a legtöbbet ajánló vásárlónak. A közösségi médiát az tartja fenn, hogy addiktív.
A probléma már a kapitalizmus gondolatánál elkezdődik
De a technológia nem az egyetlen bűnös a könyvben. Az alváshiány, a túl sok ránk zúdított információ, a nem megfelelő táplálkozás, a szennyezés, a jelenlegi iskolarendszer és általában az egyre gyorsuló világ folyamatos produktivitás-követelése mind-mind megkapják a helyüket a könyvben, sokkoló statisztikákkal bőven kiegészítve. Mielőtt azonban teljesen elkedvetlenednénk a lehetetlennek tűnő harc tükrében, a könyv végére felsejlik egy gondolat, ami talán mégis közös a bajokban. Egy nagy probléma, amit talán – ha meg tudunk oldani -, akkor minden más probléma is csökkeni tud, vagy akár meg is szűnhet.
A probléma ugyanis nemcsak a tech cégek üzleti modelljével van – a probléma a világ üzleti modelljével van. Anélkül, hogy egy teljes vitába keverednénk a kapitalizmus előnyeiről és hátrányairól (aminek bőven megvan a létjogosultsága, csak talán nem itt és most ebben a cikkben), Hari jól rámutat arra, hogy amíg a kapitalista berendezkedésünk elsődleges célja a gazdasági növekedés, a folyamatos fejlődés, piacszerzés és a fogyasztás emelése, addig szinte lehetetlen felvenni a harcot más bajokkal. Amíg örökké a produktivitásunkat akarjuk növelni (mind kollektív, mind egyéni szinten), örökké többet dolgozunk, kevesebbet alszunk, rosszabbul eszünk, és nem tudunk figyelni azokra a dolgokra, amik igazán fontosak lesznek. És nem csak azért, mert nincs időnk – szimplán egyre kevésbé vagyunk képesek ezekre figyelni.
Miért nem teszünk semmit, ha mindnyájan látjuk a bajt?
A könyv Johann Hari ismert stílusában strukturált, és az igazság az, hogy egyik önálló gondolata sem világmegváltó. Aki olvasott már valaha is ismeretterjesztő vagy self-help könyveket, az valószínűleg rengeteg elméletről hallott már a könyvben: Csíkszentmihályi Mihály flow elmélete vagy éppen a 4-napos munkahét gondolata pl. sokunknak ismert lehet. De igazából maguk a problémák sem ismeretlenek: valamilyen szinten szerintem a legtöbbünk pontosan tudta eddig is, hogy rosszul alszunk, túl sokat dolgozunk és hogy a közösségi média nem hozzátesz az életünkhöz, hanem csak folyamatosan megzavar és eltereli a figyelmünket.
A könyv mégis hatásos, és szerintem pont egy olyan okból kifolyólag, amit Johann Hari maga is leír. Egy könyv mellé leülni és 300 oldalon keresztül egy témával foglalkozni egyáltalán nem olyan, mint amikor a mindennapjainkban megszokott gyors és folyamatosan változó információáradattal bombáznak minket. Egy könyv lehetőséget ad arra a mély koncentrációra, ami úgy tűnik, hogy egyre jobban eltűnik az életünkből a fent említett okok miatt.
Maga a könyv hatása az, ami talán számomra a legjobban igazolta tehát a leírtakat: hogy valóban sokkal több gondolatom volt a témáról és sokkal jobban felfogtam azt, azt követően, hogy hosszan, odafigyelve és megzavarások nélkül (a telefonom gondosan némára állítva) tudtam foglalkozni vele. Mert lehet, hogy előtte 10 Twitter bejegyzésben, egy podcast epizódban meg egy blogposztban is ugyanennyi információt szerezhettem volna meg: de a flow állapotban történő olvasás tényleg effektívebbnek bizonyult.
Egyéni változás? Talán. Társadalmi változás? Mindenképpen.
A könyv másik nagy erőssége, hogy nem az egyént állítja be mint gyenge bűnöst. Mert könnyedén mondhatnánk azt, hogy végülis mi döntünk arról, hogy mire akarunk figyelni. Dönthetünk úgy, hogy kikapcsoljuk a telefonunkat, hogy letörüljük az applikációkat a telefonunkról, hogy többet meditálunk és jógázunk és olyan mindful életet élünk, mint amit még más soha. Mondhatjuk azt, hogy ez csak akaraterő kérdése, és az nem tud figyelni, aki gyenge.
És ez valahol minimálisan igaz is: tényleg van benne valamennyi egyéni felelőssége mindenkinek. De, amit Hari is többször kiemel a könyvben, a problémák legtöbbje akkor is a rendszerből fakad. Amíg pedig egy olyan rendszerben élünk, amely folyamatosan rontani akarja a figyelmünket, addig az egyéni változtatások vajmi keveset fognak érni.
A legnagyobb gyengesége a könyvnek, hogy bár optimistán fejezi be a gondolatmenetet Johann Hari, a tehetetlenség mégis kicsit az emberben marad az utolsó oldal után. Az író ugyanis kiemeli, hogy bár a változást csak kollektív erővel érhetjük el, ez a közös erő lehetséges: ahogy azt már a történelem is újra és újra bebizonyította, legyen szó éppen a női jogokról vagy a szakszervezetek sikereiről. Hogy amikor az emberek tudják, hogy baj van és összefognak, akkor sokszor nagyon hamar és nagyon sikeresen tudnak változást hozni.
A könyv azonban pontos lépéseket vagy legalább egy kezdőpontot nem tud megadni (azon túl, hogy néhány olyan szervezet felé irányít minket, akik már foglalkoznak bizonyos, a könyvben említett témákkal). És talán ez nem is a célja Harinak, hiszen már így is sokrétűen és változatosan mutatott be egy olyan témát, ami sokkal nagyobbá nőtte ki magát, mint azt első pillantásra gondoltuk. A kérdés azonban továbbra is ott van: oké, hogy ez így nem jó, de hogyan tovább?