Vállalati szocializmus: A kormány mentőövet dob a befektetőknek és a vezetőknek – nem neked (Nicholas Taleb írása)
Nassim Nicholas Taleb és Mark Spitznagel a vállalati szocializmus jelenségéről szóló, a Mediumon megosztott bejegyzésének magyar fordítását olvashatják az alábbiakban. Ebben a szerzők néhány elgondolkodtató érvet hoznak fel azzal kapcsolatban, miért is olyan nagy probléma az, hogy a kormányok a válságok idején minden esetben kimentik a legnagyobb vállalkozásokat.
Vállalati szocializmus: A kormány mentőövet dob a befektetőknek és a vezetőknek – nem neked
Az amerikai kormány máris intézkedéseket tesz annak érdekében, hogy megmentse a légitársaságokat, a Boeinget, és az összes, hasonlóan érintett vállalkozást. S míg mi teljesen egyetértünk abban, hogy ezeket a cégeket meg kell menteni, azt nem tagadhatjuk, hogy számos erkölcsi, gazdasági és strukturális probléma merülhet fel a végrehajtás folyamatában. Sőt, ha megvizsgáljuk az ezekhez hasonló korábbi mentőakciókat, akkor egyértelműen láthatjuk: lesz is.
A 2008-2009-es mentőakció megmentette a bankokat (és főként a bankárokat) az akkori pénzügyminiszter, Timothy Geithnernek köszönhetően, aki a Kongresszus és az Obama-kormány egyes tagjaival szállt szembe a banki vezetők érdekeinek érvényesítéséért. Ugyanazok a bankárok, akik akkora összegeket vesztettek el a válság során, melyet a bankok fennállása alatt nyerni sem nyert még senki, kevesebb, mint két évvel később, 2010-ben a legnagyobb bónuszokat kapták meg. Mindössze néhány évvel később pedig, enyhén gyanús körülmények között, Geithner magasan fizetett pozíciót szerzett meg magának a pénzügyi szektorban.
Az aszimmetria és az erkölcsi veszély a vállalati szocializmus esetében
Ez egy egyértelmű esete volt a vállalati szocializmus jelenségének, ráadásul jutalom is volt egy olyan iparág számára, ahol a vezetőket az adófizetők mentik ki. Az aszimmetria (az erkölcsi veszély) és a sokak által csak a bankárok opcionalitásának nevezett jelenséget könnyedén leírhatjuk akár így is: a fejek és a bankárok győznek, a farok és az adófizetők veszítenek a vállalati szocializmus esetében. Ráadásul, ez így még nem is veszi figyelembe a mennyiségi könnyítés politikáját, amely az eszközök értékének inflációjához és a megnövekedett egyenlőtlenséghez vezetett azáltal, hogy a leggazdagabbakat segítette ki. Hiszen sose felejtsük el, hogy ezek a mentőakciók mindig nyomtatott pénzzel történnek, amely aztán a középosztály béreinek értékét fogja csökkenteni az olyan eszközökkel szemben, mint a New York City-ben található luxuslakások.
Az Általánosított Bob Rubin Kereskedés: Tartsd meg a profitot, a veszteségeidet pedig ruházd át az adófizetőkre. A jelenséget Bob Rubinról nevezték el, aki 120 millió dollárt zsebelt be a Cititől, de a bizonytalanságra hivatkozott és megtartotta a múltbéli bónuszokat. Ez arra biztatja a résztvevőket, hogy ne biztosítsák be magukat ilyen esetekre, hiszen a kormány majd úgyis kimenti őket a bajból.
Ha meg kell menteni őket, akkor a közösséget szolgálják
Először is szögezzünk le egy fontos különbséget: ne mossuk össze a konkrét cégeket a bennük érdekelt pénzügyi struktúrával. Ezen felül vigyázzunk arra is, hogy ne keverjük össze a légitársaságok alkalmazottainak sorsát a saját embertársaink munkanélküliségével, akik közvetlen módon kárpótolhatók lennének, ahelyett hogy közvetett módon, a vállalati segély segítségével tennénk meg ezt. A Geithner epizódból már megtanulhattuk ugyanis, hogy az egyéneket megmenteni a saját szükségleteik alapján, az nem ugyanaz a jelenség, mint a vállalatok megmentése az alapján, hogy nekünk van szükségünk rájuk.
A légitársaságok megmentése tehát nem kéne, hogy egyenlő legyen azzal, hogy segélyt adunk a részvényeseiknek és a már eleve magasan fizetett vezetőiknek – ezzel ugyanis mindössze a morális aszimmetriát segítjük elő. Maga a tény, hogy meg kell mentenünk a légitársaságokat, mutatja, hogy a közösségi érdekét szolgálják. Ha pedig alapvető a szükségességük, akkor a vezetők miért rendelkeznek opcionalitással? Köztisztviselők lennének egy nagy adag bónusszal ellátva? Ugyanezt az érvet természetesen felhozhatjuk a fedezeti alapok kimentésével kapcsolatban is, amelyek ugyanazon eszközöknek vannak kitéve. Nekik sincs ugyanis megfelelő kockázatcsökkentő stratégiájuk – leszámítva persze azt, hogy naivan bíznak a kormány mentőakcióiban.
Másodjára, azt se felejtsük el, hogy ezek a vállalkozások lobbiznak is azért, hogy a kormány megmentse őket – és ezt természetesen ki is tudják erőltetni az állam vezetőségéből, hiszen egységként lobbiznak és így kellő nyomást tudnak gyakorolni. De mi lesz az utca végén lévő étteremmel? A független idegenvezetővel? A személyi edzővel? A borbéllyal? Na, és mi lesz a hotdog árussal, aki a kocsijával a Met előtt áll? Ezek a csoportok nem engedhetik meg maguknak, hogy lobbizásra költsenek – és nem is fog velük foglalkozni a kormány.
Felkészülni a eshetőségekre, nem tartozást építeni
Harmadik pontként meg kell említenünk azt, amire már 2006 óta figyelmeztetjük a világot: a vállalkozásoknak szüksége van pufferekre, hogy szembe tudjanak nézni a bizonytalanság veszélyével. Ehhez pedig nem tartozásra van szükségük (ami egyfajta fordított puffer), hanem valós pufferekre. A természet két vesét adott nekünk, amikor eggyel is vígan elélünk. És miért? Mert fel kell készülni az eshetőségre, hogy valami történik az egyikkel. Nem kell előre meghatároznunk, hogy pontosan milyen baj fog beütni, ahhoz, hogy tudjuk, szükség van puffere. Ami megint csak visszahoz minket a visszavásárlás problémájához. Miért kéne ugyanis az adófizetők pénzét használni a vállalatok megmentésére, amikor ezek a cégek arra költötték el a pénzüket (és sok esetben vettek fel kölcsönt is, hogy még több készpénzt generáljanak), hogy saját részvényeiket vásárolják fel (és ezzel adják meg az opcionalitás lehetőségét a CEO-iknak), ahelyett hogy az esetleges problémák megoldására készültek fel volna? Ezek a mentőakciók azokat büntetik, akik konzervatívan cselekedtek, és nekik okoz károkat hosszú távon, míg azok, akik felelőtlenül döntöttek, jutalmat kapnak.
Nem egy fekete hattyú
Végül pedig sokan vannak azok, akik ezt a járványt ‘fekete hattyúnak’ hívják, mondván annyira kiszámíthatatlan dolog ez, hogy érthető, hogy nem készültek fel a vállalatok a megoldásra sem. A könyv, amire itt hivatkoznak természetesen a Fekete hattyú. Azonban ha valójában olvasták volna a könyvet, akkor pontosan tudnák, egy világjárvány egyértelműen fehér hattyúként jellemezhető: olyan jelenség, ami nagy bizonyossággal kimondható, hogy egyszer be fog következni. Egy ilyen járvány ugyanis elkerülhetetlen, elég, ha csak egy pillantást vetünk a modern világ szerkezetére. A gazdasági következmények érthetően felerősödnek a megnövekedett globális összekapcsoltság és túloptimalizált világgazdaság miatt. Nem hiába van az, hogy a szingapúri állami vezetés, már 2010 óta rendelkezik tervvel arra, hogy pontosan mit is kell tenniük egy ilyen eshetőség idején.