Egy 19. századi „játékkönyv”, amely a tudomány segítségével bizonyította, hogy a szellemek pusztán illúziók
A Spectropia című könyv, amelyet 1864-ben adott ki J.H. Brown, arra törekedett, hogy feltárja, hogyan csapja be az agy az embereket, elhitetve velük, hogy szellemet látnak. A mű 27 oldalon keresztül mutatja be, hogyan lehet kísérteties képeket létrehozni: ha az olvasó a 16 „kísértetet” ábrázoló illusztráció egyikére ránéz, majd azonnal egy üres falra tekint, optikai illúzió keletkezik – nem természetfeletti jelenés, hanem az utókép jelensége, amelyet a tudomány magyaráz meg.
Ha az olvasó körülbelül 20 másodpercig erős fényforrás mellett bámulta a Spectropia egyik illusztrációját, majd egy sötét szobában egy üres falra nézett, a kép fordított színű változata jelent meg előtte. Phillips Könyvtár, Peabody Essex Múzeum
Brown műve a spiritizmus ellen akart fellépni, amely a 19. században elterjedt vallási mozgalom volt, és azt sugallta, hogy az élők kapcsolatba léphetnek a halottakkal, főként médiumok és szeánszok révén. Az ismeretlen hátterű Brown határozottan ellenezte a spiritizmust. A könyvében így érvelt: „Különös, hogy a tudomány korában a spiritizmus abszurd tévhitei ennyi követőt találnak; de úgy tűnik, hogy bizonyos időszakokban elménk is hajlamos az efféle mentális járványokra.”
A Spectropia kiadója azonban a könyvet társasjátékként reklámozta, mellyel az olvasók elűzhették az unalmat. „Szellemek mindenütt” – állt az egyik korabeli hirdetésben, amely a kötetet hivatott népszerűsíteni. A hirdetmény azt ígérte, hogy a vásárlók „mindössze 60 másodperc alatt bármilyen szellemet megidézhetnek”.
A Spectropia címoldala – Phillips Könyvtár, Peabody Essex Múzeum
A „játékkönyv” Londonban, Sydneyben, majd az Egyesült Államokban is népszerű lett, ahol 1 dollárért árulták. Míg egyesek hasznosnak tartották a babonák elleni eszközként, mások inkább „filozófiai játékszerként” tekintettek rá.
Az egyik recenzens úgy méltatta a művet, mint „elegáns kötetet, amely még a meggondolatlanokat is megismertetheti az optikai törvényekkel, és így csökkentheti a babonás benyomásokra való hajlamot”, ugyanakkor egy másik kritikus elutasította a kiadványt, mondván, hogy az nem más, mint „a gyermekek és az ifjúság szórakoztatására szánt filozófiai játékszer”. A Spectropia – mint anti-spiritualista eszköz – sikerét tehát nehéz felmérni.
A tudomány a „kísértetek” mögött
Brown elismerte, hogy sok olvasó csak az utóképek létrehozásához szükséges utasításokat olvassa el, de a kíváncsiak számára egy tudományos leírást is mellékelt. Tedi Asher, a Peabody Essex Múzeum kutatója szerint Brown helyesen írta le, hogy egy kép hosszas bámulása után miért látható az ellenkező színű utókép, ha az ember egy üres falra néz. A pszichológusok ma már tudják, hogy ez a retina színérzékelő sejtjeinek átmeneti fáradásával magyarázható.
Tegyük fel, hogy a Spectropia kötetben található ötödik illusztrációt – egy erősen vörös színnel ábrázolt vénséges személy, aki vészjóslóan felemeli karjait – bámuljuk körülbelül fél percig. Ha ezután egy fehér falra nézünk, az alak zöld változatát látjuk, amely elkezd szétesni, majd teljesen eltűnik.
A Spectropia ötös számú illusztrációjának utóképe (jobbra) zöld színben jelenne meg, ami a vörös komplementer színe. Phillips Könyvtár, Peabody Essex Múzeum
Ez a színváltozás azért következik be, mert a retina vörös színt látó képessége átmenetileg kifárad. Mivel a fehér fény minden színhullámhosszúságot tartalmaz, hosszabb ideig látja a kék és a sárga alapszíneket, amelyek keveredve a vörös kiegészítő színét, a zöldet adják. A kép színének megfordítása mellett az utóképek meggyőzhetik az agyat arról, hogy egy tárgy alakja vagy mérete megváltozott. Mindent egybevetve, érvelt Brown a Spectropia című könyvében, „aligha lehet kétséges, hogy sok állítólagos szellemkép ilyen módon keletkezik”.
A 19. századi olvasók közül sokan, akik ezzel a „szellemidéző” könyvvel játszottak, hittek a természetfelettiben is. Jim Steinmeyer illúziótervező szerint Brown arra akart rámutatni, hogy „érzékeink megtréfálhatnak minket”. „Brown azt mondja, hogy az elménk és a szemünk képes megtréfálni minket, és ez egy valóban jól ismert tudományos elv” – mondja Steinmeyer.
Asher, aki a Peabody Essex egyik jelenlegi kiállítását kísérő könyvbe írt esszét a Spectropia-ról, azt mondja, hogy három folyamat alakítja az emberek hitét. Az emberek először is érzékelnek valamit, a tapasztalásnak személyes jelentést tulajdonítanak, majd ennek megfelelően cselekszenek.
Ugyanakkor Tedi Asher hozzáteszi, hogy az emberek hajlamosak személyes jelentést társítani az észleléshez, így „összekötik a pontokat”, és egy saját szükségleteiknek megfelelő narratívát hoznak létre.
A spiritizmus „mentális járványa”
A Spectropia a spiritizmus első hullámának idején jelent meg, amely az 1840-es évek végén kezdődött. 1848-ban egy Maggie és Kate Fox nevű fiatal testvérpár meggyőzte a közvéleményt arról, hogy a szellemek titokzatos kopogó hangok révén kommunikálnak velük. Bár a Fox nővérek végül beismerték, hogy a hangokat az ujjpercekkel és a lábujjaikkal imitálták, az általuk elindított mozgalom hamar lelkes követőkre talált.
A spiritizmus az 1860-as években, a polgárháború utáni gyász közepette is népszerű maradt. A csalók, mint ügyes trükkjeikkel azt állították, hogy képesek kapcsolatba lépni a túlvilággal. Műsoraik a közönséget meggyőzték, de a sajtót nem sikerült elámítaniuk.
Az Egyesült Államokban a spiritizmus az 1860-as években is nagy befolyással bírt, részben azért, mert a polgárháború miatt sokan gyászolták szeretteiket, akiket nem tudtak megfelelően eltemetni. A mozgalom más csalókat is arra ösztönzött, hogy azt állítsák, ők is képesek természetellenes erőkkel kommunikálni. Ira Erastus Davenport és William Henry Harrison Davenport például az Államokban szereztek nevet maguknak, mielőtt 1864 szeptemberében Angliába utaztak, ugyanabban az évben, amikor a Spectropia a könyvespolcokra került.
Szeptember 28-án a Davenport testvérek szeánszot tartottak egy londoni magánlakásban. Az aktus során a páros egy nagy szekrény belsejében ült megkötözve. Amint a szekrényajtókat bezárták, különböző hangszerek csendültek fel és a szekrény falához csapódtak. Egy asszisztens „gyorsan odarohant, hogy kinyissa az ajtókat, és a levegőben kapta el a lebegő hangszereket, míg a két testvér csendben és szorosan megkötözve ült” – írja Steinmeyer a Hiding the Elephant című könyvében. A nézők közül sokan hittek abban, hogy Davenporték valódi médiumok, de a sajtót ez korántsem győzte meg.
A Davenport testvérek előadásának rajza – Fotó: Wikimedia Commons
Az angliai Birmingham Gazette 1864 októberében beszámolt a Davenport testvérek szeánszairól: „Amikor egy téveszmét lelepleznek, a közönség nagy része ugyanolyan buzgón fut egy másik után, és ahelyett, hogy helyeselné a megtévesztésük feloldására tett kísérleteket, inkább neheztel emiatt”.
Brown könyve a tudomány segítségével akarta leleplezni az efféle „trükköket”. George Schwartz, a Conjuring the Spirit World kurátora szerint a Spectropia „áthidalta a kapcsolatot a tudományos világ és a természetfeletti között”. Ironikus módon a spiritizmus maga is a tudomány álcáját viselte, amelyet Brownhoz hasonlóan egyesek próbáltak leleplezni, míg mások éppen ellenkezőleg, tudományosnak vélt bizonyítékokat kerestek annak alátámasztására.
A Spectropia 16 illusztrációt tartalmaz kísértetekről – Phillips Könyvtár, Peabody Essex Múzeum