100 évvel ezelőtt ezekben a napokban ért véget a német hiperinfláció
Éppen száz évvel ezelőtt, 1923. november 15-én történt, hogy döntő lépéseket tettek a weimari köztársaság szomorú epizódjának, a hiperinfláció rémálmának a megszüntetés érdekében. A német központi bank, a Reichsbank leállította az államadósság monetizálását, és a papírmárka mellett új fizetőeszközt, a Rentenmarkot (németül: Papiermark) bocsátottak ki. Ezekkel az intézkedésekkel sikerült ugyan megállítani a hiperinflációt, de a Papiermark vásárlóereje teljesen tönkrement.
Ahhoz, hogy megértsük, hogyan és miért történhetett mindez, át kell tekintenünk a válságot megelőző éveket, vagyis az I. világháború kitörése előtti időszakot.
1871 óta a márka volt a Német Birodalom hivatalos pénzneme. Az első világháború kitörésével 1914. augusztus 4-én felfüggesztették a birodalmi márka aranyban való beválthatóságát. Az aranyfedezetű Reichsmark (vagy „Goldmark”, ahogy 1914-től nevezték) a fedezetlen Papiermark lett. A Birodalom kezdetben nagyrészt adósságkibocsátásból finanszírozta háborús kiadásait. A teljes államadósság az 1914-es 5,2 milliárd papírmárkáról 1918-ra 105,3 milliárdra emelkedett. 1914-ben 5,9 milliárd, 1918-ban pedig már 32,9 milliárd volt a papírmárka mennyisége az országban. 1914 augusztusa és 1918 novembere között a nagykereskedelmi árak 115 százalékkal emelkedtek a Birodalomban, a Papiermark vásárlóereje pedig több mint felére csökkent. Ugyanebben az időszakban a papírmárka árfolyama 84 százalékkal értékelődött le az amerikai dollárhoz képest.
Az új weimari köztársaság óriási gazdasági és politikai kihívásokkal nézett szembe. Az ipari termelés 1920-ban az 1913-as szint 61 százaléka volt, 1923-ban pedig tovább csökkent, 54 százalékra. A versailles-i békeszerződést követő földveszteségek jelentősen gyengítették a Birodalom termelési kapacitását: a Birodalom elvesztette korábbi földterületének mintegy 13 százalékát, és a német lakosság mintegy 10 százaléka már az ország határain kívül élt. Ráadásul Németországnak jóvátételi kifizetéseket kellett teljesítenie. A legfontosabb azonban az volt, hogy az új, alakulóban lévő demokratikus kormány a lehető legjobban ki akarta elégíteni választóik kívánságait. Mivel az adóbevételek nem voltak elegendőek e kiadások finanszírozására, a Reichsbank nyomtatásba kezdett.
1920 áprilisától 1921 márciusáig az adóbevételek és a kiadások aránya mindössze 37 százalékot tett ki. Ezt követően a helyzet némileg javult, és 1922 júniusában az adóbevételek az összes kiadáshoz viszonyítva még a 75 százalékot is elérték. Ezután a dolgok csúnyán elfajultak.
1922 vége felé Németországot azzal vádolták, hogy nem teljesítette időben a jóvátételeket. Állításuk alátámasztására francia és belga csapatok 1923 január elején megszállták és elfoglalták a Ruhr-vidéket, a birodalom ipari központját. A Wilhelm Kuno kancellár vezette német kormány felszólította a Ruhr-vidék munkásait, hogy álljanak ellen a megszállók minden parancsának, és ígéretet tett arra, hogy a Birodalom tovább fizeti a béreket.
A francia megszállás elleni harc részeként arra kötelezték a Reichsbankot, hogy egyre több bankjegyet nyomtassanak. Míg 1923 májusában 8,3 milliárd márka értékű bankjegy volt forgalomban, ez a szám novemberre 400 trillióra emelkedett. Pedig a német emberek mindennapjait már az elég abszurddá változtatta, mikor 50 billióra emelkedett a bankjegyek száma. A nagykereskedelmi árak csillagászati magasságokba szöktek, 1919 végétől 1923 novemberéig 1,813 százalékkal emelkedtek. Az első világháború végén, 1918-ban 500 milliárd tojást lehetett volna venni ugyanazért a pénzért, amit öt évvel később egyetlen tojásért kellett volna fizetni. 1923 novemberéig az amerikai dollár árfolyama papírmárkában kifejezve 8,912 százalékkal emelkedett. A Papiermark tulajdonképpen selejtezési értékre süllyedt.
A valuta összeomlásával a munkanélküliség egyre nőtt. A weimari kormány erőteljes hiánykiadásokkal küzdött, így pénznyomtatással próbálta életben tartani a gazdaságot. A munkanélküliségi ráta 1919 végén 2,9%, 1920-ban 4,1%, 1921-ben 1,6%, 1922-ben pedig 2,8 % volt. A papírmárka haldoklásával azonban a munkanélküliségi ráta drasztikusan nőtt: októberben 19,1 százalékot, novemberben 23,4 százalékot, decemberben pedig már a 28,2 százalékot is elérte. A hiperinfláció elszegényítette a német lakosság nagy többségét, különösen a középosztályt. Az emberek szenvedtek az élelmiszerhiánytól és a hidegtől. Egyre erősödtek politikai szélsőségek.
A monetáris zűrzavar rendezésének központi problémája maga a Reichsbank volt. Elnökének, Rudolf E. A. Havensteinnek élethossziglan szólt a megbízatása, és az elnök szó szerint megállíthatatlan volt: Havenstein alatt a Reichsbank egyre nagyobb mennyiségű papírpénzt bocsátott ki a Birodalom pénzügyi fenntartása érdekében.
A krízis 1923 telén enyhült, amikor az állam bevezette az új pénznemet, a Rentenmarkot, amiből egy egészen pontosan 1 000 000 000 000, azaz egybillió régi weimari papírmárkának felelt meg, és a világban is nagyjából hasonló lett az új márka árfolyama, mint a háború előtt a régié volt.
1923. november 20-án Havenstein hirtelen, szívroham következtében meghalt. Hjalmar Schacht (aki decemberben a Reichsbank elnöke lett) még aznap intézkedett, és stabilizálta a papírmárkát az amerikai dollárral szemben: a Reichsbank, és a devizapiaci intervenciók révén 4,2 billió márkát tett egyenlővé egy amerikai dollárral. És mivel egy trillió papírmárka egy Rentenmarkkal volt egyenlő, az árfolyam 4,2 Rentenmark volt egy amerikai dollárért. Pontosan ez volt az az árfolyam, amely az első világháború előtt a birodalmi márka és az amerikai dollár között uralkodott.
Szinte elképzelhetetlen, hogy egy civilizált és fejlett társadalomban bekövetkezhetett egy olyan monetáris katasztrófa, amely a valuta teljes megsemmisüléséhez vezetett. Ennek lehetséges okaira azóta számos magyarázat született. Egyik ilyen elmélet szerint a jóvátételi kifizetések, a fizetési mérleg krónikus hiánya és a papírmárka elértéktelenedése együttesen okozta a német valuta bukását. Ezek a magyarázatok azonban nem meggyőzőek, amint azt Hans F. Sennholz német közgazdász kifejti: „Az összes márkát németek nyomtatták, és egy olyan központi bank bocsátotta ki, amelyet németek irányítottak egy tisztán német kormány alatt. Ugyanakkor egyetlen politikai párttól sem várható el a felelősség felvállalása ezért a szerencsétlenségért”. A német hiperinfláció valójában a pénz mennyiségének korlátlan növelésére irányuló szándékos politikai döntés eredménye volt.
Milyen tanulságokat lehet levonni a németek ezen múltbéli tragédiájából?
Az első tanulság az, hogy még egy politikailag független központi bank sem nyújt megbízható védelmet a (papír)pénz „megsemmisülésével” szemben. A Reichsbankot a szövetséges erők nevében, a jóvátételi kifizetések ideiglenes elhalasztásáért cserébe nyújtott szolgáltatásként már 1922-ben politikailag függetlenné tették. A Reichsbank tanácsa mégis a valuta hiperinflációja mellett döntött. Látva, hogy a Birodalomnak egyre inkább a Reichsbank hitelére kellett támaszkodnia a talpon maradás érdekében, a Reichsbank tanácsa úgy döntött, hogy egy ilyen „egzisztenciális politikai válságban” korlátlan mennyiségű pénzt biztosít. Mint azt már tudjuk, a weimari politikusok hiteléhsége korlátlannak bizonyult.
A második tanulság az, hogy a papírpénz nem működik. Hjalmar Schacht 1953-as életrajzában megjegyezte: „Az állami bankjegy bevezetése csak úgy volt lehetséges, hogy az állam vagy a központi bank megígérte, hogy a papírpénzjegyet bármikor beváltja aranyban. (A pénzhelyettesítők egyik formája a klasszikus papírpénz »vagy államjegy«, amely állami akarattal kibocsátott, kényszer forgalmazású, kényszer vásárló értékű pénz, amelyet nem önmagáért, hanem jellemzően a rajta vásárolható dolgokért igényelnek. Fontos jellemzője, hogy aranyra szóló jegy, képes helyettesíteni az aranyat és névleges értéke szerint aranyra váltható – a szerk.megj.) A mindenkori aranyban való beváltás lehetőségének biztosítása a papírpénz minden kibocsátójának törekvése kell, hogy legyen.” Schacht szavai központi gazdasági felismerést rejtenek magukban: A fedezetlen papírpénz politikai pénz, és mint ilyen, bomlasztó elem a szabad piacok rendszerében. Az osztrák közgazdasági iskola képviselői már régen rámutattak erre.
Az „ex nihilo” teremtett és a gazdaságba bankhitelek révén bejuttatott papírpénz nemcsak krónikusan magas inflációt okoz, hanem rossz befektetéseket, „boom-and-bust” ciklusokat is, és túladósodást idéz elő. Ha a mai világot nézzük – ahol sok gazdaság már évtizedek óta hitelből előállított papírpénzt használ, és ahol az adósságterhek túlnyomóan magasak –, a jelenlegi kihívások bizonyos értelemben nagyon hasonlítanak a több mint 90 évvel ezelőtti weimari köztársaságban uralkodóhoz. Most is égető szükség van a monetáris rend reformjára; és minél hamarabb vállalják a monetáris reform kihívását, annál kisebbek lesznek a kiigazítás költségei.
Borítókép: Zöldségárus gazdasági válság idején, Weimari Köztársaság (Németország), 1919 körül. (Fotó: Albert Harlingue/Roger Viollet via Getty Images)